Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Vers a hétre – Vas István: Pesti elégia című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Vers a hétre – Vas István: Pesti elégia

Szerző: / 2023. december 11. hétfő / Kultúra, Irodalom   

„Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár. / A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február. / Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.” Ezen a héten a 32 éve elhunyt Vas István gyönyörű versét ajánljuk.

Vas István (1910-1991) költő, író, műfordító, 1983 (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

„A vers pulzusát senki nem tudja úgy kitapogatni, mint ő. Mindenfajta versét. Még amit nem szeret, arra is képes – vagy kénytelen – kimondani: de tehetséges. Mert nyitva áll arra is, ami nem az ínyére való. És tudja – ez a legfontosabb –, hogy az is lehet jó, ami túl vagy innen van az ízlésvilágunkon” – mondta a költő Görgey Gábornak.

Réz András irodalmár, szerkesztő így írt róla: „…Verseiből egy olyan ember szól, akinek legfőbb célja , hogy megértse önmagát meg a világot, s ezzel az eltökélt, következetes igényével bennem, olvasójában, felebarátjában természetes reményt, sőt hitet támaszt: hátha csakugyan megérthetem én is önmagam meg a világot…”

A Pesti elégia maga a vallomás. Ilyen (is) Pest télen: „Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.”

Az 1956-ban kelt Pesti elégiáról nem tudjuk, pontosan mely hónapban íródott, azonban akár a karácsonyi időszakot is el tudjuk képzelni, hiszen az egész művet áthatja egyfajta összegzés.

Vas István 1910. szeptember 24-én született Budapesten és 1991. december 16-án hunyt el Budapesten.

 

VAS ISTVÁN: PESTI ELÉGIA

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.
(1956)

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek