Weöres gyermekeknek is szóló versei őszinte naivitásuk és játékosságuk miatt üdítőek, erotikus dallamuk miatt szinte pogányul huncutok. Csak remélni merjük, hogy minden új nemzedék a június 22-én 101 éve született Weöres Sándor versein nő fel.
A weöresi költészet gyerekvers-anyaga semmiképpen nem periferikus része az életműnek. Nem véletlen vagy puszta különcködés, hogy szó szoros értelmében vett gyerekversek is helyet kapnak „komoly” köteteiben, mégpedig nem is kis arányban. Igazából nehéz is lenne elképzelni külön őket, hiszen átmenetek sokasága fűzi a verseket egymáshoz.
Weöres lírájára erős hatással bírt Kosztolányi és Babits, de még Ady is, aki ritkán de megszólaltatott olyan naiv tisztaságú gyerekhangokat, melyeket a romantikus dalköltészetben találhatott meg. Átmenetek sokféleségét adó versterméséből a Kánikula sem tartozik azok közé, amelyek egyértelműen elhelyezhetők valamelyik csoportban. Gyerekvers lenne? Hangulatvers?
Próza című kötetében nem hiába ír Ottlik Géza így róla: „Weöres aggályok nélküli, ragyogó biztonságú költő, a minden terhet magára vállaló Vas Istvánnal szemben mintája a terheket nem ismerő művésznek, a nem-humánus alkotóerőnek. Szinte határeset, sokszor azt érezzük, szerencsés véletlen pusztán, hogy egyik-másik verse létrejött. Ha sorainak hitelessége meginogna, egy öregedő kacér csodagyereket lelnénk talán mögöttük, aki mindent meg tud játszani, s ezzel teljesen tisztában is van. De nem mondhatnám, hogy ez megtörténik nála. Jellemző Weöresre erotikus dallamossága, ezeket a hangokat az emberiség már őskorában is ismerhette – egyébként százféle hangja van, és dallammá tud nyűgözni, amit csak akar, a maga hatalmas, pogány költői birodalmában.”
WEÖRES SÁNDOR: KÁNIKULA
Szikrázó
az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.
Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.
