„oly álmot hívtam, vártam én / jöjjön már oly varázslat: / tépje ki hasztalan karom / s helyette tollas szárnyat,” Ezen a héten a 114 éve született Zelk Zoltán megindító költeményét ajánljuk.
Talán ennyi is elég, hogy érdeklődni kezdjünk a művei iránt: Zelk Zoltán így vallott önmagáról:
„1906. december 18-án születtem. Hogy hová való vagyok, nem tudom megmondani: születési helyem Érmihályfalva, gyermek Miskolcon, kamasz Szatmáron voltam, aztán Budapesten a Józsefváros, Zugló és Angyalföld a hazám. Közben összesen öt évig voltam munkaszolgálatos, toloncház- és börtönlakó. Kenyérkereső foglalkozásaim közül is megemlítek néhányat: dodzsemkocsi tologató, segédmunkás, színi bíráló, lektor, gyermeklap szerkesztő. Bőven volt hát részem úgynevezett élményben, talán ezért is, hogy nem „intellektuális”, hanem érzelmi költő vagyok, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom. Szeretnék még néhány évig fütyülni, de nemcsak tavasztól őszig, ahogyan a rigó – hanem télen is.”
Zelk Zoltán 1906. december 18. született Érmihályfalván és 1981. április 23-án hunyt el Budapesten.
ZELK ZOLTÁN: HÁROM NAP
Három nap… Nem felejthetem…
Három nap, három éjjel
vívtam, csatáztam hóval és
barbár, nagykardú széllel.
Győzött a hó, győzött a szél:
verten és meglapulva
húzódtam a kapu alá
s a falnak dőlve-bukva
oly álmot hívtam, vártam én
jöjjön már oly varázslat:
tépje ki hasztalan karom
s helyette tollas szárnyat,
nyúzza le bőröm s lágy pihét,
meleg pihét cserébe:
amit a földön nem lelek,
leljek szállást a légben…
borítsa kendőjét reám,
borítsa már az álom:
aludjak boldog verebek
között, fönn, a platánon!
Három nap… Nem felejthetem…
Harmadéj tébolyultan
számoltam már a perceket
és mindnek nevet adtam:
„Pokol”, mondtam, s: „kín”, s: „kárhozat”,
s mondtam: „Ördögnek kése!”
Ajkammal együtt káromolt
szívem fulladt verése.
Aztán minden oly könnyű lett,
előbb lábam zsibongott,
később karom, majd hirtelen
minden párává bomlott:
Testem, a fák, a házak is
s a sűrű, tejszín ködben
lelkem, miként fölvert madár,
víjjogva szállt fölöttem.
S nagy árnyakká lett fénye szállt
hajdanvolt csillagoknak,
az ég a földdel összeért
s nem szűlt napot, se holdat…
Három nap… Nem felejthetem…
mint kés nyomát fakéreg,
úgy őrzi éltem a jelet,
mit e három nap vésett:
Álmaimban vad hold repül
az égen át, suhogva
s véle a borzas csillagok –
s a szél kardját kivonja
s felém sújt… Tüskés hó veri,
szaggatja, tépi arcom…
Beh jó, hogy ágyban ébredek
s hogy majd újból elalszom…
(Népszava, 1942. március 22.)
