„Hiába óvja csönd a tájat, / a fák, a fák nyugtalanok: / egymáshoz bújnak az éji ágak / s vacognak, mint a rémült szájak – / hegyek mögött vihar dohog.” Ezen a héten a 119 éve született Zelk Zoltán gyönyörű versét ajánljuk.
„1906. december 18-n születtem. Hogy hová való vagyok, nem tudom megmondani: születési helyem Érmihályfalva, gyermek Miskolcon, kamasz Szatmáron voltam, aztán Budapesten a Józsefváros, Zugló és Angyalföld a hazám. Közben összesen öt évig voltam munkaszolgálatos, toloncház- és börtönlakó. Kenyérkereső foglalkozásaim közül is megemlítek néhányat: dodzsemkocsi tologató, segédmunkás, színi bíráló, lektor, gyermeklap szerkesztő. Bőven volt hát részem úgynevezett élményben, talán ezért is, hogy nem „intellektuális”, hanem érzelmi költő vagyok, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom. Szeretnék még néhány évig fütyülni, de nemcsak tavasztól őszig, ahogyan a rigó – hanem télen is.”
Zelk Zoltán 1906. december 18. született Érmihályfalván és 1981. április 23-án hunyt el Budapesten
ZELK ZOLTÁN: MINT ÉGŐ LELKIISMERET
Hiába óvja csönd a tájat,
a fák, a fák nyugtalanok:
egymáshoz bújnak az éji ágak
s vacognak, mint a rémült szájak –
hegyek mögött vihar dohog.
Tépett levél szárnyalt a hírrel
s továbbüzente ágnak ág,
futott, futott, mint fütty, a vészjel
s borzasan virrasztottak éjjel
a fölriasztott fák.
Így tört reánk is ez az este:
rezzent szivünk, mint künn az ág –
s mint égő tűz felől a pernye,
vad hírek szálldostak kerengve –
arcunkba vert a füst, a vád…
A füst, a vád… hiába tartod
szemed elé most két kezed,
hiába rejted el az arcod:
a Szellem vivja ott a harcot
s a barbár rettenet.
Virraszt a fa, ha messzi társa
viharral küzd, ő is remeg:
virrasszunk hát kicsiny szobánkba
s virrasszon fölöttünk a lámpa,
mint égő lelkiismeret.
Hajnalodik. A kormos égen
aranyló sátrat ver a Nap –
ágyuk csaholnak lenn a mélyben
s a holtak tétova szemében,
mint tóban, ringnak a sugarak.
