A Babits által csodagyerekként felfedezett Szabó Lőrinc, aki már huszonkét éves korában sikeres kötetet mondhatott magáénak, a magyar líra egyik nagy alakja lett magánéleti válságai, érzelmi hullámai ellenére is.
Találóan jellemezte Rába György Szabó Lőrinc nagyságát és korlátait: „Világlátásához, alkotói módszeréhez hozzátartozott az ellentétek közti csapongás. Két ember lakott benne – ha úgy tetszik, utána mondva keleti fordulattal, tízezer, és szerencsés periódusainak remekeit ebből a feszültségből majd feloldásukból teremtette meg… Ahol megszűnik a lét minden személyes fájdalma, ott ér véget Szabó Lőrinc költői világa.”
Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító, a 20. századi magyar líra kiemelkedő alakja 1900. március 31-én Miskolcon született. A család Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől nemességet kapott, de édesapja mozdonyvezető volt. A debreceni református kollégiumban tanult, az őszirózsás forradalom után került Budapestre.
A Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, de két hét múlva a bölcsészkar magyar–latin–német szakán tanult tovább. Babits Mihály tanítványává, barátjává, lakótársává fogadta a rendkívül tehetséges fiatalembert. Szoros kapcsolatuk hűvösebb lett, mert Babits felesége, Tanner Ilona korábban Szabó Lőrinc menyasszonya volt.
1921-ben feleségül vette Mikes Klárát, Az Est-lapok irodalmi rovatvezetőjének lányát. Két gyermekük született: a versekben a kis Klára, illetve a Lóci nevet kapták. 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel, amely komoly sikert aratott.
Babits és Tóth Árpád társaságában egyik fordítója volt Charles Baudelaire A romlás virágai (1857) című kötetének. A húszas években sorra jelentek meg kötetei (Kalibán, Fény, fény, fény, A Sátán műremekei), költeményeit elvont gondolatiság, a távol-keleti bölcsek és Schopenhauer pesszimista filozófiájának hatása jellemzi.
1925-ben kezdődött negyedszázadon át tartó szerelmi kapcsolata a férjes pszichiáterrel, Korzáti Erzsébettel. E viszony megrendítő dokumentuma az asszony 1950-es öngyilkossága után írott, A huszonhatodik év című szonettciklusa.
A harmincas évek elejétől a népi írók körébe is sorolták, részt vett a Márciusi Front megalakulásában, közreműködött az Új Szellemi Front írói mozgalmában. Sokat szerepelt a rádióban, a Nemzeti Színháznak Shakespeare-t fordított, három ízben is Baumgarten-díjjal jutalmazták.
1943-ban behívták katonának, egy év múlva már főhadnagyi rangban szolgált, emiatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, majd „feddéssel” igazolták, publikációs tilalommal sújtották. 1946 és 1949 között a Válasz költői rovatának vezetője volt, 1947-ben pedig felvették az Írószövetségbe. Az üldöztetések elől a munkába menekült, és 1947-ben a Püski Kiadónál megjelent a Tücsökzene című verses regénye, melyben önéletrajzi emlékeit rendszerezte. 1949-től ismét nem publikálhatott, jobbára műfordításokból élt, és A huszonhatodik év darabjain dolgozott.
1954-ben műfordításaiért József Attila-díjjal tüntették ki. 1956-ban tagja lett a Parasztpártnak (Petőfi Párt), az Irodalmi Újság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat. Már súlyos beteg volt, amikor 1957 márciusában megkapta a Kossuth-díjat, és nem sokkal később megjelent A huszonhatodik év című kötete. Ennek sikerét már nem érhette meg, 1957. október 3-án meghalt.
