„Eljön a nap, hogy többet nem leszek, / a könyvespolcon kis kötet leszek. / Mi életem volt: öröm, szenvedés, / sötét sorok örök csendjébe vész.. ” Sárközi György költő, író, műfordító, a népi írók mozgalmának egyik vezető egyénisége 80 éve halt meg fájdalom és éhség okozta végelgyengülésben, alig 46 évet élt.
Sárközi György 1899. január 22-én, zsidó családban született Budapesten, iskoláit Vácott a piarista gimnáziumban és Budapesten, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban végezte. Jogi, zenei és bölcseleti tanulmányokba kezdett, de oklevelet nem szerzett. 1917-ben fedezte fel Osvát Ernő. 1918-ban fél évig volt hallgatója a Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának. 1919-ben lektorként került az Athenaeum Könyvkiadóhoz, ahol 1938-ig dolgozott, s igazán az irodalom kellős közepében élhetett.
SÁRKÖZI GYÖRGY: KÖNNYESEN ÉS TÁMOLYOGVA
Valamikor porszem hullt a szemembe
S azóta könnyes, ha más szemekbe nézek;
Valamikor talpamba tüske bújt és
Azóta csak támolygok, mint a részeg.
Igen, tudom: hibás én vagyok benne,
Hogy körülöttem minden ingó s homályos,
Mint árva párnán álmodott zsivajos bál,
Vagy rengő földön táncoló téglaváros.
Igen, tudom: hibás én vagyok benne,
Hogy akihez érek, megfut félelemmel,
Akitől kérek, szavam meg sem érti,
S akinek adnék, háromszor mondja: nem kell!
Valamikor porszem hullt a szemembe,
S azóta gyulladt, vörös és ijesztő,
Valamikor talpamba tüske bújt és
Homlokomig nőtt már a tüskevessző.
Első írásai 1917-től jelentek meg a Nyugatban, amelynek később (1918-ban) állandó munkatársa lett. 1919-től a tekintélyes Athenaeum könyvkiadó lektoraként dolgozott, és 1944-ig a kiadói szakmában találta meg kenyérkereső egzisztenciáját.
Első verseskötete 1926-ban jelent meg Angyalok harca címmel. Babits tanítványai és követői közé tartozott, stílusában is követte a Nyugat körében uralkodó igényességet és szépségkultuszt, költeményeit alázatos formatisztelet, fiatalos hang, katolikus eszmeiség és a társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemezte.
1927-ben részt vett a Pandora című irodalmi folyóirat szerkesztésében, 1935-1938 között ő szerkesztette a népi írók folyóiratát: a Választ. Önmagát „összekötő tisztnek” tartotta, sikerült lapjának sokfelől érkező és sokféle arculatú munkatársait termékeny együttműködésre bírnia.
A falukutató irodalom kiadását azonnal magáévá tette, az Athenaeummel ő indította el a falukutató írók Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozatát.
1937-ben részt vett a Márciusi Front szervezésében és vezetésében. 1938-ban a Frontnak a Válaszban közölt felhívásának közlése miatt – a felhívás aláíróival együtt – bíróság elé állították.
A kormány megtorló intézkedései és a népi mozgalom belső ellentétei miatt ugyanebben az évben megszüntetni kényszerült a folyóiratot. 1939-től még bekapcsolódott a Kelet Népe munkájába, de hamarosan kiszorították a közéletből.
1944-ben Szerb Antal nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort, akik hasonlóan barátjukhoz a balfi munkatáborban haltak meg.
Prózaírói tevékenységének legszebb műve a Mint oldott kéve (1935) című történelmi regénye, melyben az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeit, az emigráció lélekpusztító hatásait mutatja be.
Dózsa című drámája (1939) a szegényparasztsággal és a népi értelmiséggel való azonosulás dokumentuma. Kitűnő műfordító volt, életművéből kimagaslik a Faust 1. részének és Thomas Mann József-tetralógiájának tolmácsolása.
Kevesebben tudják, mint kéne, hogy apósa, Molnár Ferenc újságíró, neves drámaíró volt, aki 1939-es emigrációja egyik fő okát a zsidóellenes törvénykezésben jelölte meg. Az Egyesült Államokban letelepedett író veje, Sárközi György író munkaszolgálatosként bekövetkezett halála után Molnár Ferenc már nem akart visszatérni Magyarországra. Molnár lánya, Molnár Margit és második férje, Sárközi György családjához tartoztak az asszony első házasságából született gyerekek (Horváth Ádám, a későbbi Kossuth-, Erkel Ferenc- és Balázs Béla-díjas magyar tévérendező és Horváth Eszter) és saját fiuk, Sárközi Mátyás, a későbbi Kossuth-díjas magyar író, kritikus, műfordító, szerkesztő.
A Sopron környékén a második világháború utolsó hónapjaiban felállított kényszermunkatáborok áldozatainak emléket állító nemzeti történelmi emlékhely létesítését a Holocaust Közalapítvány kezdeményezte.
Szita Szabolcs, a közalapítvány vezető történésze az ünnepségen az ügy iránt megnyilvánuló összefogásról szólt: egyebek között a Miniszterelnöki Hivatal, a soproni önkormányzat, az Európai Unió és a kulturális tárca támogatta az emlékhely megvalósulását.
A balfi táborba hurcolták mártírtársainak sokaságával együtt Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt, a magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait. Balf volt mindegyikük életében az utolsó stáció.
