„Lehet, hogy tudománytalan, de le merem jegyezni: az írás mindig kegyelem dolga, minden sikerült kép, jelző, rím: csoda.” 40 éve, 1981. április 23-án hunyt el Zelk Zoltán Kossuth-díjas költő.
„1906. december 18-n születtem. Hogy hová való vagyok, nem tudom megmondani: születési helyem Érmihályfalva, gyermek Miskolcon, kamasz Szatmáron voltam, aztán Budapesten a Józsefváros, Zugló és Angyalföld a hazám. Közben összesen öt évig voltam munkaszolgálatos, toloncház- és börtönlakó. Kenyérkereső foglalkozásaim közül is megemlítek néhányat: dodzsemkocsi tologató, segédmunkás, színi bíráló, lektor, gyermeklap szerkesztő. Bőven volt hát részem úgynevezett élményben, talán ezért is, hogy nem „intellektuális”, hanem érzelmi költő vagyok, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom. Szeretnék még néhány évig fütyülni, de nemcsak tavasztól őszig, ahogyan a rigó – hanem télen is.” (Zelk Zoltán: Bekerített csönd)
Zelk Zoltán a partiumi, Bihar megyei Érmihályfalván született 1906. december 18-án, a helyi zsidó kántor fia volt. Gyermekkorát Miskolcon töltötte, iskolába is itt járt. A négy elemi és két gimnáziumi osztály után nem tanult tovább, inasnak állt, s autodidakta módon képezte magát. 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott, s részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban is. Ekkor kezdődött költői pályája, az avantgárd jegyeit magán viselő költeményeit Kassák közölte 365 című lapjában, majd néhány megjelent a Munka és a Dokumentum című folyóirat hasábjain is.
1925-től Pesten élt, alkalmi munkákból. Tagja lett a Magyar Szocialista Munkáspártnak is, emiatt 1927-ben letartóztatták, s kitoloncolták Romániába, ahonnan visszaszökött. 1928-ban a Nyugat is közölt tőle verset, majd 1930-ban megjelent első kötete.
ZELK ZOLTÁN: NEM EMLÉKSZEM
Mit is akartam mondani
Soha még olyan fontosat
Olyant amitől az utak
Az utak meg a téli kertek
A kertek meg a madarak
Olyant amitől
Nem emlékszem
Csak arra hogy a hóesésben
Az utak kertek madarak
Pedig soha még olyan szépet
Soha még olyan fontosat
Anyagi helyzete azonban oly siralmas volt, hogy ő volt az egyetlen, aki valaha is mecénásként fordult József Attilához. Alkalmi munkavállalásai során Jászberénybe is eljutott, s itt ismerte meg Bátori Irént, a felszentelés előtt álló apácanövendéket, akit 1933-ban feleségül vett. A harmincas évek elejétől költészete klasszicizálódni kezdett, hangja letisztult, a magyaros, rímes verselés jellemezte későbbi korszakaiban is.
1937-ben ismét letartóztatták, ám az irodalmi közvélemény nyomására hamarosan szabadon is engedték. Életmódja mit sem változott, kiadók, szerkesztőségek, kávéházak közismert és kedvelt alakja volt, ám pénze szinte soha nem volt, szerkesztői, íróbarátai adtak neki kölcsönt vagy épp vendégül látták egy ebédre. A negyvenes évek elejétől újabb megpróbáltatások vártak rá, háromszor is behívták munkaszolgálatra, az utolsó alkalommal megszökött.
1945 tavaszán hihetetlen aktivitással vetette magát a munkába és a közéletbe, a kommunista párt tagja és különböző lapok munkatársa lett. 1948-tól kezdődött költői pályájának az a szakasza, amelyben az úgynevezett pártos költészet egyik fáklyavivője volt. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-, 1951-ben és 1974-ben József Attila-díjat kapott. 1953-tól felismerte, hogy tévúton járt, s átértékelte korábbi verseit.
1952-ben megindította a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben számos mellőzött írónak, költőnek biztosított publikálási lehetőséget. 1956-ban az Írószövetség forradalmi csoportjának tagja volt, emiatt 1957-ben az úgynevezett nagy íróperben bűnösnek találták, s mások mellett Déry Tiborral együtt több évre ítélték. Zelk nehezen viselte a fogságot, nem volt már fiatal, felesége súlyos beteg volt. Mivel a levelezés jogát megvonták tőle a börtönben, egy látogatás alkalmával öccse árulta el neki, hogy az asszony elhunyt. Zelket még a temetésre sem engedték el. 1958-ban amnesztiával szabadult, ám örömét beárnyékolta, hogy imádott felesége halála. Az ő emlékére írta egyik legszebb költeményét, a Sirályt.
ZELK ZOLTÁN: KÖZEL A PERC
Mint az érett szőlőszem, melyet átsüt a nap, olyan ez a szeptemberi dél. Olyan áttetsző, olyan tömör, olyan befejezett. A levél, melyet most enged útjára az ág, megáll a levegőben. Ugyanígy a fölrebbent madár. S az ember is csak áll, hátát a fénylő percnek vetve. Mert minden súlytalan és minden tündököl.
Nem a lángok kusza fecsegése ez, nem a nyár lobogó zűrzavara. Parázs ez, szelíd, föl nem szítható, szemünket nem vakítja. De oktalan minden hasonlat, hiszen olyan, mint a hibátlan költemény, ami semmi egyébhez nem hasonlítható, amit semmi más szóra le nem fordíthatsz, az anyanyelv szavaira sem. Ha most érne véget a világ, a tökély boldog pillanatában érne véget.
És mégis,
tudja a kétéves ág, a vészt érző madár, s az együgyű ember is: az ég első kavicsa bezúzza ezt a teljességet. Egyetlen esőcsepp elég, hogy cserepekre hulljon a levegő,
hogy a sikongó üvegcserepek leborotválják az ágakról a leveleket,
hogy a hegyek homlokát elöntse a vér,
hogy a menekülő madarak koszorúba gyűljenek a vizek fölött,
hogy a kipusztult farkasok árnyai csordába verődve vonítsanak a városok ívlámpái alatt.
Közel a perc, mikor térdet hajt az év.
A hatvanas évektől szabadfoglalkozású író volt, versei rendszeresen megjelenhettek a lapokban, 1964-től karcolatait, tárcáit az Élet és Irodalom, majd 1965-67-ben a Tükör is publikálta. Az 1960-as évek végén megismerkedett a nála 25 évvel fiatalabb Sinka Erzsébet irodalomtörténésszel. Feleségül vette, és benne hűséges társra lelt, az asszony ápolója és gondozója, műveinek csiszolója is volt az idősödő költőnek. Ebben az időszakban jelent meg a Meszelt égbolt című kötete, amelynek egyik gyönyörű verse az Asszony a hófúvásban.
A hetvenes évektől betegsége számvetésre késztette, akkori köteteinek témái a magány, az elmúlással való szembenézés volt. 1981. április 23-án bekövetkezett halála után költőtársai megrendülten búcsúztak tőle. Hegedűs Géza így írt róla: „Mindenki tudta, hogy milyen: telis-tele volt ellentétes tulajdonságokkal. De úgy, ahogy volt, szeretetre méltó, kedves embernek, műveletlenül is okosnak, színvonal-egyenlőtlenségében is istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt.”
