A depresszió által valójában gazdagodik a személyiségünk, s miután kigyógyulunk belőle, érettebb, boldogabb és bátrabb, nagyobb önismerettel rendelkező emberré válunk. De tényleg csak szembe kell tudni nézni vele?
Virginia Woolf, Sylvia Plath, József Attila, Márai Sándor, Rilke, Dosztojevszkij, Hemingway II. Lajos, Sissi, Van Gogh, Hesse, Ernest Hemingway vagy Anne Sexton és még sorolhatnánk. Ismert depressziótól szenvedő szerzők, festők, művészek. De mi a különbség a depresszió és a kedélybetegség között? Miben és mennyiben segít a gyógyszer, ha depressziós tüneteket kell kezelni? Van-e értelme a depresszónak, és milyen lehetőségeket fedezhetünk fel korunk egyik legelterjedtebb betegségében, ha megtanulunk együtt élni vele, megoldani az általa jelzett feladatokat, és túllépni rajta?
Weöres Sándor: Vers a pokolból
Eddig mindig élni szerettem
A kínszenvedést félretettem
És most hónapjaim nem nyitnak egy kicsiny ablakot
Ahol legalább képzeletben szabad vagyok
Nem tudom éveim vannak-e hátra
Vagy csak napjaim
De élni nem kívánok
Úgy szorongat a kín.
Körülfog és kibélel a depresszió
Gyorsan elpusztulnom az volna jó.
Az élőknek jó életet kívánok.
„A legújabb kor talán két legnagyobb találmánya a számítógép és a depresszió. Mindkettő bombaüzletnek bizonyult” -olvasható Szendi Gábor A depresszióipar című tanulmányában, aminek bírálatából egy egyre szélesedő orvostudományi kritika bontakozott ki az elmúlt években, ma úgy gondolja, e téren amolyan watchdog szerepet tölt be. Az élet egy spirális fejlődés, hát újra ír és újra, nem csoda, hogy a depresszió jó üzlet, nemcsak népbetegség. A szerző kapott hideget és meleget egyaránt, a kérdés azonban valóban válaszra vár: mennyiben és mikor van szükség gyógyszeres kezelésre a depresszió kezelése esetén?
Mikor depressziós valaki?
A statisztikákból tudjuk, hogy az 1950-es években egymillió emberre ötven depressziós jutott. Akkoriban azt nevezték kedélybetegnek, ha valaki súlyos biológiai depresszióban szenvedett, nem tudott kiszállni az ágyból, ellátni önmagát, koncentrálni. Mára helytelenül ez a diagnózis jóval tágabb értelmet nyert. A gyógyszeripar és a pszichiátria összemosta a fogalmakat. Ha felütünk egy pszichiátriai kézikönyvet, s a depresszió diagnosztikus kategóriáiról olvasunk, meglepődünk. Csupa olyan megfogalmazásra bukkanunk, amelyből magunkra ismerünk. Például, ha valaki egy-két hétig mindennap rosszkedvű, valaki nyugtalanul alszik, étvágytalan, kilátástalannak látja a jövőjét. Nincs pontos orvosi-biológiai vizsgálati módszer, amellyel ki lehetne mutatni a depressziót, így a címszó alá rengeteg embert sorolnak be, illetve sok lehangolt vagy boldogtalan ember is depressziósnak nevezi magát.
De a rossz kedélyállapot, a mélabú, vagy a gyakran divatosan depinek nevezett állapot, nem egyenlő a mély depresszióval.
Nem, semmiképp sem. Csak nincs objektív vizsgáló módszer a határok meghúzására. A mai pszichiátriai gyakorlat szavakban mindig elhatárolja magát attól, hogy a boldogtalanságot, elidegenedettséget, céltalanságot antidepresszánssal kezelné. Azt állítják: a gyászolókat, a szerelmi csalódásban szenvedőket, a sikerteleneket nem tekintik betegnek. Ennek ellentmond a napi gyakorlat és már a külföldi szaksajtóban is jelentek meg erről kiábrándító vizsgálatok. A napi praxis során ugyanis egyszerűbbnek és gazdaságosabbnak tetszik, ha nem rákérdeznek a probléma okára, hanem gyógyszerrel kezelik a dolgot.
Ez azt jelenti, hogy az antidepresszáns tabletták csak rövid ideig jók, vagy bizonyos esetekben egyáltalán nem hatásosak?
Igen, az antidepresszáns tablettákról már kiderült, hogy a publikált vizsgálatok 40-60 százalékában nem hatásosabbak a placebónál. Én a fő veszélyét a szer mellékhatásaiban látom. És abban, hogy a gyógyszeripar mindezt titkolja. Érthető, hogy a XX. században miért volt annyi lelki beteg ember, hiszen katasztrófák sorozata zajlott le, tragédiát tragédia követett, amit mindenkinek nehéz volt feldolgozni. Pláne ha Amerikát nézzük, ahol a világháborúkat követően az 50-es években a koreai majd a vietnámi háború is súlyosbította a helyzetet. Ebben a légkörben az emberek nagyon fogékonyakká váltak az olyan ötletekre, hogy a boldogtalanság biokémiai zavar csupán, és tablettával megoldható. Ez azonban illúzió, életproblémákat semmiféle tablettával nem lehet orvosolni, s mint említettem a vizsgálatok igen nagy százalékban nem is tudják igazolni az antidepresszánsok hatásosságát.
Oké, de ha beteg valaki, és a tabletta nem használ, mit tehet?
Tudni kell, hogy nincs depressziójárvány, én diagnózisjárványnak szoktam nevezni azt, ami ma tapasztalunk. A mai napig nem tudták igazolni, hogy mi a kiváltó ok, ezért nagyon nehéz megállapítani, hogy ki az, aki súlyos depresszióban szenved, és ki az, aki életválságban van. A probléma ott keletkezik, hogy viselkedéses tünetek alapján, például rosszkedv, sok sírás, hirtelen fogyás vagy hízás alapján történik a diagnózis felállítása, de ezek a tünetek teljesen megegyeznek a stresszelt, válásban lévő, szerelmi csalódást nehezen viselő emberek viselkedési formáival, vagyis az élet eseményeire való reakciókkal. A depresszió diagnózis ma tudománytalan fogalom. Tisztában kell lenni azzal, hogy az élet nehézségein nem segít át a pirula. Sőt, függést alakít ki, libidó csökkenést okoz, fokozza az öngyilkosság veszélyét. A krízishelyzetben lévő embernek támogatás kell, ami elsősorban pszichoterápiás kezelés formájában ajánlott.
Te voltál már köznyelvi értelemben vett „depressziós” állapotban?
Hát persze, sokszor voltam „depressziós”. Sok válság és nehéz korszak volt az életemben. Gyermekkoromban traumák sorozatát éltem át, és a napi praxisban is tapasztalatom, hogy a traumák vagy megtörik az embereket, vagy megtanítják a túlélésre. Én ez utóbbi vagyok. A fejemben mindig talán idealizmusnak tűnő gondolatok kavarognak, de én hiszek ezekben. Hiszem, hogy érdemes küzdeni, hogy a jó előbb-utóbb győz, hogy az igazság mindennél fontosabb.
