„A férfi és a nő viszonya kultúrafüggő, koronként változik, ahogy a köztük lévő kommunikációs viszony is, de most kicsit radikális az ugrás.” Szigeti Kovács Viktor esszéje a modern kori társkereséssel kapcsolatban tesz fel kérdéseket.
Beszéd a „Másiknak” a másik hiányában
Amíg 2005 magasságában még tanulmány is megjelent arról, hogy az internetes társkeresést elítéli a társadalom nagy része, addig mára ez olyan természetes lett, mint a levegő. A különböző női portálok – valószínűleg, hogy jobb híján tartalmat generáljanak – még tanácsokat is adnak, hogyan is működik ez az ismerkedési forma. Mint általában az ilyen lapok nem hatolnak a kiválasztott téma mélyére, elmondják, hogy „önmagunkról tegyünk fel fényképet”, „ne hazudjunk” vagy „ne húzzuk túl sokáig a levelezést az első randi előtt”. Bizonyos beszámolók említést tesznek róla a fentieket megerősítendő, hogy az első randevún nem a profilon szereplő férfi várta a kávézóban, a valóság tíz évvel idősebb, tíz kilóval nehezebb és tíz centivel alacsonyabb volt. Az ilyen apróságokat leszámítva azonban kiváló megoldás az online partnerkeresés, hirdetik ezt elsősorban az online portálok, hiszen, gyors, könnyű és hatékony. Mintha csak mindennapi életünk jelszavai harsognának innen is vissza felénk.
A Nő
Ha az online társkeresésben, nem, mint résztvevő, hanem mint megfigyelő veszünk részt, hamar rájöhetünk, hogy sokkal több ez, mint egy lehetőség az ismerkedésre, torz avagy tiszta tükre annak a kulturális állapotnak, amely a testet tette meg központi működtető elvének. Az ezredvég utáni férfiről és nőről szól. Felmérésünk során hozzávetőleg száz női és férfi profillal próbáltunk csetelni, különböző megszólítási formákat alkalmazva, ami természetesen nem fejezhet ki releváns értéket, de az eredmény így is érdekes. A hölgyeknek leginkább tetsző beköszönő szöveg (előre is elnézést) „az anyád , de szép vagy” volt, rögtön második helyen pedig a „de formás jószág vagy” míg harmadikként kicsit talán meglepő módon a „tengerparton szeretnék meghalni” nyitó mondat végzett, ezekre reagáltak a legtöbben. A legeredménytelenebb megszólítások a „szia”, „szépek a fotóid” „van kedved dumcsizni” és társaik voltak. Nem kell meglepődni rajta, hogy az obszcén és a meghökkentő megszólítás inkább működött, mint a klasszikus beszédforma, hiszen napi több száz levél átlapozása meglehetősen unalmas lehet, csak ami feltűnést kelt vívhat ki sikert, vagy legalábbis érdeklődést. Másik tapasztalat, hogy teljesen mindegy mit mond a „csábító”, ha külsőleg képes megtestesíteni a női ideált.
A férfi
A férfiaknál más a helyzet, ők sokkal romantikusabb lelkek, de a százas szórásból sajnos az is kiderült, hogy maga a megnevezés is kissé helytelen, pontosabb megjelölési forma, a nem véletlenül gyakorlatban lévő, pasi, hapsi, manusz szavak. A hapsik többségének a reakciója, egy hölgy megszólíttatására általában kétféle, vagy félórán belül halálos szerelembe esnek egy profilba és a házasság gondolatát pedzegetik, vagy zavarukban egy nagyzolós, fűt-fát ígérő, férfiasnak vélt, keményszavú retorika – nevezzük jobb híján így – mögé bújnak. Megjegyezendő, hogy a nő teljesen mindegy hogyan szólítja meg a hapsit, tetszik neki, sőt a fogadtatást az esetek 90 százalékában nevezhetjük áthatóan örömtelinek is. A válasz nem sokáig várat magára, mivel mindenre jön felelet, így a kedvelt nyitó sorokat csak az arra kapott felelet reakcióidejében tudjuk rangsorolni. Első helyen a mosolygó szmájli végzett (na ez is érdekes), másodikon az „eredetiek a fotóid?” kérdés, míg harmadikként a „magányos vagyok” megható nyitánya futott be, melyre majd minden esetben „én is” volt a válasz.
A diskurzus
Egy közös pontot sikerült találni a férfi és a nő beszédmódjában, azt, hogy aki beszél, nem „Én”, hanem a „Másik”. Nem Kovács Kriszta, aki az iskolában visszahúzódó, hanem a profilja, aki láthatatlansága miatt vagy szabadabban, vagy éppen szűkebb keretek között kommunikál, de semmiképpen sem úgy, mint egy hagyományos beszélgetés során, amikor hús-vér emberként áll a másikkal szemben. A profil ebben az értelmezésben az „Én” metonímiája, azaz a „Másik”, ami vagy több, vagy kevesebb az „Én”-nél, mindenesetre valamilyen formában torzított. Van egy szép kifejezés, amit az internet előtt is használtak már, „személyes benyomás”, ami nem csak a külső formából születik meg, de szagokból, mozdulatokból, hanglejtésből, a tekintetből áll össze eggyé és egésszé. Az online ismerkedésből ez hiányzik. A profil mögötti szubjektum, csak egy részt kap, egy fotón látható arcot és testet valamint egy megszólítást. Nem véletlen, hogy a beszélgetés további szakasza egymás felmérésére irányul. Egy direkt, egyenes vonalú diskurzus jön létre, ami a kicsoda a túloldalon lévő „Ént” akarja megfejteni a „mi a munkád”, „mi a hobbid”, „milyen filmeket szeretsz”, „szeretsz-e olvasni” kérdésekkel, illetőleg a rájuk kapott válaszokkal. Ha a találati lista megfelelő, és tízből hat ponton egyezünk, akkor jöhet a randi, ha nem, akkor nem. „Bocsáss, meg, de szerintem mások vagyunk” jön ilyenkor az elutasító végszó, holott a diskurzusból, a személyes benyomás hiányában, sohasem az „Én” lép elő, hanem mindig a „Másik”. Szintén érdekes az interneten való ismerkedésnek, azaz előfeltevése, hogy hasonlítanunk kell egymásra, a valóságban, mint tudjuk ez nem feltétlenül van így, nem véletlen az „ellentétek vonzzák egymást” kifejezés. De hát a láthatatlanság révén, valóban nem irányulhat másra az ismerkedés, csak a hasonlóságra, hogy legyen bennünk sok közös vonás, értsük meg egymást.
A probléma
Kicsit furcsa nem? Olyan ízetlen az egész, a tapintása, mint a fagyott műanyagé, minden hiányzik belőle, ami régebben egy ismerkedés során kellett, és megvan az, ami felesleges. Nem ítéletet akarunk mondani a netes társkeresés felett és nem állítjuk, hogy nem születhetnek a világhálón nagy szerelmek – ennek az ellenkezőjét véljük – a problémánk a diskurzussal van, illetőleg azzal, amire utal. Ugyanolyan jel a kultúránkban, mint a mellnagyobbítás, a szolárium, a kondi terem, a zombi film, vagy az emlegetett női portálok. Bizonyára sokan ismerik Oswald Spengler A nyugat alkonya c. művét, melyben a filozófus a morfológia módszertanával vizsgálja a történelmet, és a különböző már volt és eltűnt kultúrkörökben megjelenő motívumokat vonatkoztatja a mi nyugatunkra, illetőleg annak hanyatlására. Egyik központi elem a test szerepének felértékelődése, a túlzott tisztálkodás, az egészséges élet mértéktelen hangsúlyozása, a szexuális aberrációk erősödése stb. párhuzamosan a lelki és a szellemi attribútumok fontosságának háttérbe kerülésével. Egy kultúra alkonya, mindig egyet jelent a test korával – véli Spengler.
Az internetes társkeresés a forma (test? test!) elsődlegességéről szól, úgy a feltöltött fotók, mint az átlagos csetelések (igen, nem beszélgetés) irányultsága alapján. A forma elsődlegessége pedig átírja az ismerkedés hagyományos nyelvi retorikáját, azaz az udvarlást. Az udvarlás, mint beszédforma, úgy akar elérni valamit, hogy közben a beszélő szubjektum átéli magát a másikban. A beszélő beszéde a másikban van. A kommunikáció nem csupán a kérdés válasz oppozíciójára épül, hanem az egyik és a másik közötti nyelven túli kapcsolatból meríti az ihletet. A szimpátiából, a lelkek egymásra hangoltságából, nevezzük, ahogy akarjuk.
Konklúzió
A férfi és a nő viszonya kultúrafüggő, koronként változik, ahogy a köztük lévő kommunikációs viszony is, de most kicsit radikális az ugrás. Az „a kurva élet, de szép vagy!” megszólítás vajon face to face hány nőnél aratna sikert és egyáltalán, hányan mernének megszólítani így egy nőt? Valószínűleg sokkal kevesebben, mint online, talán fel sem merülne a lehetősége. Azért nem, mert céltalan, a mondat önmagára irányul, azt mondja „vegyél észre”, ha a másik személyesen jelen van, erre nincsen szükség, azonban, ha csak profilok néznek egymással farkasszemet, akkor működhet. Ha nem látszom, akkor mindent lehet, olyan dolgokat is be lehet emelni az „Én”-be – az „Én Másikjába” –, amit odakint nem. Ennek a fajta szabadságnak azonban – a diskurzus kontrolljának a hiányára gondolunk –semmi köze sincsen, sőt pontosan az ellenkezője annak a beszédmódnak, ami az eddig tapasztalatunk az ismerkedés nyelvi formáiról. Nincsen jelen a másik, csak a „Másik”, felborul a klasszikus „én” és „te” viszony, ami elég nagy baj, mert az ismerkedés elvileg emberekről kell szóljon – azok szellemi, lelki attribútumaival együtt –, akik jelenvalóságukban olyan beszédmódban nyilvánulnak meg, mellyel identikusnak vélik magukat. A jelenvalóság hiánya az „Én” hiánya, és egy olyan diskurzust eredményez, ami nem neked, hanem rólam szól. De, ha a profilon jól néz ki a fotó, akkor mindegy is, hiszen úgy sem a másiknak, hanem csak egy test víziójának udvarolok, vagy ahogy talán ma pontosabb: lököm a sódert.
Szigeti Kovács Viktor
