Vekerdy Tamás hétéves korától gyermekorvosnak készült, tízévesen úgy döntött, hogy költő lesz. Kamaszként írt novelláit elküldte a Kortársnak, ám azt a választ kapta, hogy írás helyett inkább olvasson Kosztolányi-novellákat.
„Nevelés voltaképpen nem létezik. Önmagammal azonos, hatékony együttélés van csak. A gyerek úgyis azt veszi le belőlem, aki én vagyok, nem pedig azt, amit prédikálok neki” – vallotta Vekerdy Tamás pszichológus, író, a Waldorf-pedagógia egyik legjelesebb hazai képviselője 1935. szeptember 21-én született Budapesten. A Berzsenyi Gimnáziumból a Lónyai utcai Református Gimnáziumba került, ennek feloszlatása után a Madách Gimnáziumban érettségizett 1953-ban. Mindig jeles tanuló volt, s különösen a humán területeken mutatott tehetséget. Tanárai bölcsészkarra szerették volna küldeni, de ő inkább hobó akart lenni, ami az akkori időkben nem volt túl előremutató elképzelés. Végül apja kérésére elvégezte a jogi egyetemet, de a jogi pálya nem vonzotta, így a Nemzeti Színházhoz került statisztának, emellett házitanítóskodott.
„Vajon mit akar a szülő? Hozzászabni a gyereket a saját elveihez, gondolataihoz, vágyaihoz? Vagy azt próbálja segíteni – mert azt szeretné –, hogy a gyerek azzá legyen, aki? Másképp fogalmazva: tudja-e a szülő élvezni a különböző gyerekeit? Mert ha testvérek születnek – még akkor is, ha ikrek –, mindegyik más, természetesen. Képes-e a szülő arra, hogy valamilyen örömöt jelentsen számára az, hogy az egyik ilyen, a másik olyan? Vagy neki van egy elképzelése, amit csak az egyik gyerek tölt be? Az ’ügyes’, az ’gyors’, az ’okos’, a másik meg ’olyan kis szerencsétlen’, mindig mosolyog, jól érzi magát, na de ’semmire sem jut’? (Egyébként tudjuk, hogy az életben nemegyszer ő lesz a sikeres, akit az apa esetleg lenéz, mert ’egy szöget nem bír beverni’. De lehet, hogy bár sikeres lesz, sérülni fog attól, hogy az apa őt így megvetette. Vagy éppen: nem tudja kibontakoztatni, amit magával hozott, éppen az apai szuggesztió miatt – ’te semmire se vagy jó’, csak mert más, mint amilyennek az apa szeretné…)
Szóval: mit akar a szülő? Van-e egy elképzelése, hogy az ő gyereke milyen legyen, mit higgyen, mit valljon, mihez csatlakozzon – ahhoz, amihez ő, természetesen! –, vagy pedig arra törekszik, hogy okosan megadott szabadsággal önmagát tudja kibontakoztatni?” (Dr. Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások)
Ekkoriban kezdett el járni a Török Sándor köré csoportosuló társaságba, amelynek estjein az antropozófia atyjának, Rudolf Steinernek életműve volt a központi téma, s ekkor találkozott először a Waldorf-pedagógia módszereivel is. 1959-ben a Család és Iskola című lapnak lett előbb külsős, majd rendes munkatársa, közben egyéni levelezőként elvégezte a pszichológia szakot. Diplomamunkáját a japán nó színháztörténet kiemelkedő alakjáról, Zeami mesterről írta.
1969-ben otthagyta a lapot, rövid ideig szabadúszó volt. Ekkor figyelt fel disszertációjára Ádám Ottó, aki a Színművészeti Főiskolára hívta óraadó tanárnak színészpszichológiát oktatni. 1972-ben otthagyta a főiskolát is, később dolgozott nevelési tanácsadóban, részt vett Mérei Ferenc szemináriumain, ahol pszichodrámát, pszichodiagnosztikát tanult. 1982-től az Országos Pedagógiai Intézetbe, az Iskolafejlesztési Központhoz került, s több tanulmányt írt a magyar iskolarendszerről. Ezekben megfogalmazta nem túl jó véleményét a magyar közoktatás helyzetéről, módszereiről.
Érdeklődése teljes egészében a személyiségközpontú Waldorf-pedagógia felé fordult, s pályája további részében minden tudását és energiáját ennek hazai megismertetésére, elterjesztésére és oktatására fordította. 1987-től 1991-ig Solymáron részt vett a Waldorf-óvoda és iskola megszervezésében, 1991-től pedig a nappali Waldorf-tanárképzés szervezője és vezetője. 1998 és 2002 között az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság elnöke volt, 1999-től a Pedagógus-továbbképzési Központ igazgatója.
„Amikor a Római Birodalom hanyatlásának idején kialakult a császárság, őrültebbnél őrültebb császárok léptek trónra, és minden a széthullás irányába tartott. A világban mintha ma is egy hasonló folyamat zajlana: a tömegtársadalom, a diktatúrák felé hajlás, a gazdasági zavarok – és így tovább. Ám ha mindez így is van és így is lesz, akkor sem javasolnám, hogy a gyereket arra készítsük fel, hogy egy megfelelően kussoló alattvaló legyen belőle. Az, ami ma a világban folyik, az én értékrendemen nem változtat, és nem gondolom, hogy másképp kellene vagy lehetne emiatt nevelnem, mint amiként egyébként tenném. Nem tudok elképzelni olyan, az egyén kibontakozását szolgáló nevelést, ami azt tűzi maga elé célul, hogy jó katonává faragja a kis janicsárt, akit az első vonalban lehet bevetni. Én a gyerekeimet úgy neveltem – és ma is úgy nevelném –, hogy szabadok lehessenek a maguk kibontakoztatásában, útjuk keresésében, és ebben támogatom őket, amennyire erőmből telik. Mert erről vagyok meggyőződve.” (Dr. Vekerdy Tamás: Jól szeretni)
„Nagy pszichológiai vizsgálat eredménye szerint a maximálisan beszabályozott családból ugyanannyi deviáns, antiszociális, neurotikus gyerek kerül ki, mint a teljesen szabadon hagyó családból. A többé-kevésbé egészségesek középről jönnek. Ott középen alku folyik, ahogy Ranschburg tanár úr szokta mondani, tehát a szülő nem ragaszkodik mereven bizonyos alapelvekhez, hanem az adott helyzetnek megfelelően mindig újra mérlegel és dönt. Persze középen lenni nagyon fárasztó, ám egy kapcsolatot és családot illetően a döntő kérdés éppen az, hogy jelen vagyok-e folyamatosan a társam és a gyerekeim életében, vagy rutinból pergetem a dolgot.” (Dr. Vekerdy Tamás, előadás)
Szakmai cikkei, tanulmányai több folyóiratban is megjelentek, sorra adták ki a gyerekekkel, iskolákkal foglalkozó könyveit. Szépirodalmi művei közül sikert arattak a Borisz és Gleb, a Jelenetek Rákóczi életéből, a Családom történeteiből, a Zsidó könyv és a Széchenyi című munkái. 2003-ban Vekerdy címmel interjúkötetben vallott családjáról, pályájának alakulásáról, a művészettel kapcsolatos élményeiről. 1996-ban az oktatáskutatóknak járó Kiss Árpád-díjat kapott munkásságáért, 2000-ben Budapestért Díjat, 2006-ban Pro Scholis Urbis-díjat vehetett át.
