„Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…” – írja A gyertyák csonkig égnek című művében Márai Sándor, a 20. századi magyar és európai irodalom egyik kimagasló alakja.
A gyertyák csonkig égnek a közép-európai irodalom nemrég felfedezett gyöngyszeme. A regény 1942-ben jelent meg, de a nagyvilágban csak 2001-ben ismerhette meg angol fordításban – azóta pedig számos nyelvre átültették, és nemzetközi sikerkönyv lett belőle. 1998-ban az év sikerkönyve lett Olaszországban, ahol harmincöt kiadást ért meg. Német és angol nyelven több százezer példányban jelent meg azóta a könyv. A magyarországi sztálinizmus elől emigrált, 1989-ben az amerikai San Diegóban magányosan, elhagyatottan életét önkezével kioltó Márai Sándor igazi hungarikummá vált az utóbbi évtizedben; a Nobel-díjas Kertész Imre és Molnár Ferenc mellett talán a legismertebb magyar író világszerte. Szerzője, Márai Sándor amerikai emigrációban önkezével vetett véget életének 1989-ben, már nem érhette meg műve hihetetlen sikerét.
„Az igazi élmény az ember számára önmagának megismerése. Ez a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” Márai a Füves könyvben többször is megfogalmazza, hogy őszintén féltette a polgári társadalmat, amely fölött mélységes aggodalommal látta gyülekezni a rontás felhőit: „Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok.” Azonban, ahogy A gyertyák csonkig égnek-ből kiderül, az író hitt az élet értelmében és abban, hogy az ember végső soron a saját sorsának kovácsa: „Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre.”
A századfordulón, 1900. április 11-én szepességi eredetű családba született költő, prózaíró és újságíró a regény műfajának új változatát hozta be az irodalomba: a memoár regényt. A németországi egyetemeket megjárt, Párizzsal is önmagát eljegyző Márai Sándor meggyőződéssel, az igazán nagyok elhivatottságával, tudatosan vállalta az írói sorsot. Hitt a szavak erejében: „Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…”
Az 1942-ben íródott, a háborús depresszió hatásától sem független regény az évekre nyúló berlini és párizsi tartózkodás emlékeit is megjeleníti, miközben egy szoros barátság és egy szerelem elárulásáról, illetve a történtekkel való kíméletlen öregkori szembenézésről szól: Henrik és Konrád négy évtized múltán találkoznak, hogy tisztázzák sorsuk alakulásának okait, anatómiai részletességgel kibeszélve a múltat. A kérdések, szenvedélyek mögött egy fiatal halott: Krisztina, egyikőjük szeretett felesége. Hasonló szenvedély volt a két barát részéről akkor, ugyanezen nő iránt.
A történet a második világháború kitörése után, Magyarországon játszódik. A Kárpátok lábánál egy eldugott kastélyban a 75 éves nyugdíjas tábornok, Henrik vacsorára látja vendégül régi barátját, Konrádot. A két férfinak számos megoldatlan ügye van egymással, és a regény kettejük csodálatosan kézben tartott, döntetlen szócsatája – egymásba kapcsolódó anekdoták, emlékképek, hallgatások, cáfolatok, tagadások és bortól elhomályosult tudatállapotok sorozata. Márai ügyes kézzel és precízen időzített minden mozzanatot: amikor az ember már azt hinné, a két férfi megbékülhet egymással, mindig jön egy újabb felismerés. Sokévi parázs alatt szunnyadó neheztelést sűrít az író egyetlen éjszakába.
A szerelmi háromszög részletei két úriember között természetesen nem kerülnek szóba, de a múltra való visszatekintés rávilágít, hogy barátságuk elárulása mögött Konrád emberi gyengeségén túl egy világrend széthullása, a hagyományos erkölcsi értékek megrendülése húzódott meg. Ám a tragédiát valójában nem kizárólag alkalmi gyengesége okozta, hanem egy világrend széthullása, a hagyományos erkölcsi értékek megrendülése.
Nemzedékek nevelődtek prózáján, emelkedtek a két világháború közti európai polgárság, a humanizmus magas eszmei és erkölcsi szintjére. A gyertyák csonkig égnek rövid és rendkívül intenzív irodalmi mű, olyan regény, amelyet még átitat az Osztrák-Magyar Monarchia légköre és szellemisége. Márai regényében hosszú árnyékok és kitűnő bor, gyertyafény, ősi erdők és recsegő mahagónibútorok várják az olvasót. Az író ezt a hangulatot úgy teremti meg és tartja fenn, hogy közben mindvégig kerüli a színpadias megoldásokat. Az öreg kontinens báját őrző regény szövevényes tanulmány társadalmi osztályról, barátságról, árulásról és férfibüszkeségről.
Prózáját előszeretettel hasonlították Sommerset Maugham írásaihoz, aki minden bizonnyal egyike volt írói példaképeinek. Márai Sándor életigenlését pesszimizmus hatotta át, az ember veleszületett tökéletlenségének tudata: „Mindennek a világon csak akkor van értelme, ha köze van az emberekhez, ha alkatrésze lehet az emberi sorsnak és cselekménynek.”
