„Szerencse kell ahhoz, hogy az életen végigmenjünk.” 95 éves lenne a világhírű Kossuth-díjas filmrendező, a magyar mozi egyik legnagyobb alakja, Jancsó Miklós.
1921. szeptember 27-én Vácott született, a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanult. Jogi tanulmányokat Pécsett és Kolozsváron folytatott, 1944-ben szerzett diplomát. 1945 tavaszán szovjet hadifogságba került, ahonnan rövid idő múlva hazaengedték. 1946 őszén már Budapesten volt, s felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. 1950-ben kapott diplomát, ezután a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárba került. Első önálló játékfilmjét (A harangok Rómába mentek) 1958-ban készítette el, ekkoriban ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel ettől kezdve barátok és szerzőtársak lettek.
Oldás és kötés (1963)
„Előbb tanulj meg élni, aztán filozofálgass!” – hangzik el az alapigazság Jancsó első igazán jelentős játékfilmjében, az Oldás és kötés c. filmben. A paraszti származású sebész, Jámbor Ambrus (Latinovits Zoltán) úgy érzi, a helyén van a társadalomban. Az idők neki kedveztek, a „fényes szellők” diplomával, értelmiségi léttel ajándékozták meg. Aztán egy szép napon kénytelen szembenézni önmagával. Ádámfy professzor (Ajtay Andor), a „lecserélendő régi értelmiségi” egy hihetetlenül nehéz szívműtéttel bebizonyítja, mennyire érti a szakmáját, milyen erős és mennyire emberi. Újjáéleszti, visszahozza az életbe a beteget, akiről már mindenki más lemondott volna. Ambrusnak megrendül a hite önmagában, és kérdőjeleire választ keresve hazautazik édesapjához.
Szegénylegények (1965)
Rózsa Sándor és betyárjainak „lebuktatási históriája” a mindenkori elnyomó hatalom működésének technikáját modellezi. Az új vizuális nyelv, amelynek a világ filmművészetében is számos követője akadt; az embereket hosszú snittben bekerítő, körbejáró kamera, a lélektani történéseket nem mutató, hatalmas feszültséget keltő plánozás és a pusztával, eltakart arcokkal jelképessé váló ábrázolásmód azt is lehetővé tette Jancsó számára, hogy elhelyezze a 1956 élményét a magyar történelem „népi” és forradalmi vonulatában.
A film, noha nem nyert Cannes-ban, az egész világot Jancsó mellé állította. A 93 éves korában elhunyt Jancsó Miklós ezzel az alkotásával a film formanyelvének világhírű megújítója lett. A Görbe János, Latinovits Zoltán, Kozák András, Molnár Tibor főszereplésével készült fekete-fehér film a magyar filmkritikusok nagydíja mellett az operatőri díjat (Somló Tamás) és a legjobb színész díját (Görbe János) is elnyerte, majd a pécsi játékfilmszemlén a szakmai zsűritől a legjobb rendező díját, a társadalmi zsűritől a nagydíjat kapta meg; Locarnóban a nemzetközi filmkritikusokat tömörítő FIPRESCI díjával, a rangos londoni filmfesztiválon pedig a legjobb külföldi film díjával tüntették ki. A Mafilmben készült Szegénylegények forgatókönyvét Jancsó állandó alkotótársa, Hernádi Gyula és Karall Luca jegyzi, producere Nemeskürty István volt.
A Szegénylegények nemzetközi premierjét 1966-ban tartották a cannes-i filmfesztiválon. Jancsó e filmjével indította az egész életművén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom, a hatalom és a közösség viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét filmes ábrázolását.
Csillagosok, katonák (1967)
1918 nyara. A fiatal „szovjetország” egész területén folyik a polgárháború és megkezdődik az intervenció. A régi rend visszaállításáért harcoló fehérek ellen a vöröskatonákkal együtt küzdenek a magyar internacionalisták is. Az egyik vesztes csata után László, a fiatal magyar önkéntes elindul, hogy társaihoz csatlakozzék. Vöröskatonákkal együtt a fehérek fogságába kerül, ahonnan csak azért jut ki élve, mert a gőgös fehér ezredes az idegen nemzetiségűeket elzavarja. Egy másik magyar fiúval, Istvánnal egy fehér katonai kórházban találkozik. Innen indul el titokban, hogy a körülzárt internacionalisták szabadulására felmentést vigyen.
Bár a film – Kozák András, Juhász Jácint, Krystyna Mikolajewska, Madaras József, Tatjana Konjuhova, Mihail Kozakov, Viktor Avdusko és Molnár Tibor főbb szereplésével – magyar-szovjet koprodukcióban készült, annyi volt benne a szimbolikus magyar nemzeti elem – ami elég bátor tett volt 11 évvel a magyar forradalom és annak leverése után -, hogy nem engedték bemutatni a Szovjetunióban.
Még kér a nép (1971)
A hatvanas években forgatott filmjeiben (Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi bárány) elsősorban a magyar történelem különböző időszakaira koncentrált. 1972-ben a Még kér a nép filmjéért megkapta a legjobb rendezés díját.
A Cannes-ban rendezői díjat nyert film koreografált, kollektív táncok formájában jeleníti meg a századforduló agrárszocialista mozgalmait. A stilizált tánc kollektív koreográfiájával jeleníti meg a terrorra erőszakkal válaszolók: az elnyomók és a megalázottak harcát. Aratók sztrájkolnak. A kasznár megfélemlítésül felgyújtja a búzászsákokat. Válaszul megölik, a kivonuló katonákat a lányok lefegyverzik meztelenségükkel, majd elégetik a fegyvereket, felgyújtják a templomot. Az árulók újra esküsznek. Egyikük meghal a dalnok késétől. A kivezényelt újabb egységek tűzharcban legyőzik az aratómunkásokat.
A film nagyjeleneteiben a Jancsóra oly jellemző meztelenség rituálisan jelenik meg. Az agrársztrájkok ellen felvonuló katonák előtt a lányok félmeztelenre vetkőznek, galambokkal a kezükben, vállukon. Meztelenségük, mint Jancsónál mindig, kollektív szimbólum, itt éppen az ártatlanságé, a kiszolgáltatottságé, az életé a halált hozó hatalommal szemben. Érdekesség, hogy Bereményi Géza a Még kér a nép forgatásán találkozott először Jancsóval, amikor a forgatáson meglátogatta Cseh Tamást.
Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999)
„Ajánlás: Mondja, kedves nézőnk, néhanapján elgondolkodik-e azon, milyen is a világ? Igen? Jaj, ne tegye! Élje az életét! Élje a mindennapokat! Legyen vidám és boldog! Nem az? Erőltesse meg magát, ne törődjön semmivel. Nézze, az emberen kívül minden állat tudja: legfontosabb az életben, élvezni azt. No, ez a mi filmünk egy kicsit hozzásegíti. És nagyon sajnáljuk: többet fog kapni, mint amire számít. Letisztult. Előrelátó. Felhasználóbarát. Jancsó Miklós”
A kilencvenes évek közepétől Jancsó művészete ismét megújult, a „Kapa-Pepe” filmekben a bohóctréfa, a blődli eszközeivel dolgozott, a beállítások is megrövidültek. Az 1999-es Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten c. film Jancsó Miklós filmrendező saját apoteózisát mutatja be: Háromszoros rituális halállal (fegyver, tűz és víz által) nyeri el a beavatott, örökkévaló státuszát. Elhelyezi önmagát a Magyar Nemzeti Pantheon első helyén, szimbolikusan letaszítva „trónjáról” Kossuth Lajost, a legnagyobb magyar konszenzus birtokosát. Kossuth Lajos a film szerint fasiszta, mert Adolf Hitler verseit olvassa. Ezzel nyer indoklást az ő trónfosztása, ami vizuálisan azáltal valósul meg, hogy a produkció stábja a film végén egy sörözésre elfoglalja a lecsupaszított síremlékét a Fiumei úti sírkertben. Az ítéletet Jancsó Miklós azzal pecsételi meg, hogy tüntetően koccint egy korsó sörrel a 13 aradi vértanú emlékére.
Egy olasz újságírónővel szövődött szerelem miatt a hetvenes évek végéig Olaszországban élt és alkotott. Itt készítette el a La Pacifistát, valamint a hatalom és a szexuális perverziók összefonódásáról szóló Magánbűnök, közerkölcsök című alkotását. Hazatérése után a magyar jelent boncoló új alkotói korszak kezdődött művészetében (Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja, Kék Duna keringő), Utolsó filmjét, a keserűen ironikus Oda az igazságot a 2010-es filmszemlén mutatták be.
Színházi rendezései is emlékezetesek, így a Várszínházban játszott Hasfelmetsző Jack, az alkalmi színpadokon bemutatott Mata Hari, Drakula, a Csárdáskirálynő és a Szép magyar tragédia vidéki előadásai. A rendezések mellett aktív közéleti és társadalmi szerepet is vállal, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Filmművészek Szövetsége elnöke, több ízben az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltje is volt.
Jancsó Miklós művészetét több rangos díjjal is jutalmazták, a többi között kétszer kapott Kossuth-díjat, 1980-ban kiváló művész lett, több rangos fesztivál (Cannes, Velence, Split) életműdíjasa, Budapest díszpolgára, a Magyar Mozgókép Mestere.
