Nincs hely a világon, ahol ne forognának közkézen a Kelet erotikus klasszikusai: az indiai Kámaszútra éppúgy, mint Az Illatos kert, ami az arab világ szerelmi kultúrájába enged bepillantást. Persze, keletről fúj a szél…
Ugyanakkor a mai keleti, indiai átlagember nem arról híres, hogy a szabad szellem és a szabad szerelem szerint élne, sőt fölöttébb szemérmes. Már attól extázisba jön, ha egy film- vagy könyvjelenetben az egyik főszereplő kicsit közeledik a másikhoz vagy akár csak hosszabban időzik egymáson a tekintetük, ha pedig a vágynak engedve, fizikai érintést is érvényre jut (ami legtöbbször a kézfogásban kimerül), az már átlépi a „szexjelenet” kereteit. Nem kevésbé van így kínai vagy mohamedán országokban készült filmek esetében, sőt Egyiptomban alig tudták a legkiválóbb értelmiségiek megakadályozni, hogy az Ezeregyéjszaka szövegét ne csonkítsa meg a cenzúra.
Japánt kivéve a Kelet országai ma prűdebb, mint a középkorban. Prűdsége ellenére az indiai kultúra soha nem kezelte tabuként a szexualitást. Költői művek sokasága, a képzőművészet, és tudományos értekezések sora tárja fel az erotikus kérdéskör megannyi aspektusát. Az arab világ Prófétája, azon felül, hogy tiltotta a házsságon kívüli nemi kapcsolatot, bizonyos igazságosságra törekedve rendezte a nemek kapcsolatát. Négy feleség és korlátlan számú ágyas – ennyi járt az igazhívőnek. A feleség lehetett keresztény vagy zsidó is, mert e vallásoknak is van „könyvük”, kinyilatkoztatásuk, ha nem is olyan tökéletes, mint a Korán. A Próféta mindehhez hozzátette: a négy feleséget nem csupán rendesen el kell tartani, hanem szexuálisan sem panaszkodhatnak uruknak! Hogy aztán az arábiai napsütésben mennyi energia marad a férfiban a korlátozatlan számú úgyas számára, főként a fennmaradt anekdoták, mondák számolnak be.
Vagyis az ó-ind népeknél az erotikus irodalom nem a léha és frivol bujálkodást szolgálja: legnagyobb erotikus írói és művei, mint Vatsyayana, a Kámaszutra szerzője, Amaru, a száz szerelmi vers lírikusa, Bartrihari a nemiség filozófusa és Dandin a szanszkrit nyelvű Boccaccio, nagyon távol állnak az európai „irodalom” silány öncélú pornográfusaitól, és még a legkényelmesebb dolgokról, helyzetekről, aktusokról is oly szemérmes áhítattal tudnak beszélni, ahogy csak egy keleti ember tud.
A mi Szapolyai Jánosunk kortársa, a félezer éve született Muhammad an Nefzawi sejk Az illatos kertben 29 pozitúrát javasol a szerelmeseknek. A 1400-as években megírt tankönyv külön tekintettel van a férfi és a nő testi jellegzetességeire és igényeire: hogyan csinálja sovány férfi és testes nő, testes férfi és sovány nő, nagy termetű férfi és alacsony nő, alacsony férfi és magas nő, valamint miképpen szerelmeskedjék a púpos férfi (a púpos nőkről nem esik külön szó).
„Röviden: az egyesülés igazi bajnoka ne tévessze szem elől, amiket tanácsoltam, s ha megfogadja azokat, mindig örömet fog okozni asszonyának. Allah mindent a legjobban rendezett el!” (Muhammad an Nefzawi: Az illatos kert)
Nefzawi kézikönyvének megvoltak a maga előzményei az ókori majd a kora középkori Indiában. Míg a Kámaszútra a szerelmeskedési szabályok hihetetlen bőségét mutatja be, az Anangaranga kifejezetten azért íródott, hogy tanácsokat adjon, hogyan élhet férfi és nő egy életen át egyetlen nemi partnerrel. A Vátszjájana által írt Kámaszútra az élet érzéki örömeinek egyik legősibb könyve, jelentéstartalmában azonban túlmutat a nyugati fogalmak szerinti „szexuális tankönyv” fogalmán, valójában az életre tanító mű.
„Az ügyes férfi, aki gondosan megfigyeli a nők gondolatait és érzéseit, s érti a módját, hogyan kell kiküszöbölni az okokat, amelyek a nőket a férfiaktól visszatartják, általában szerencsés szokott lenni a szerelemben.” (Vatsyayana: Kámaszútra)
A Kámaszútra eredetisége leginkább tárgyilagos hangvételében áll: minden szégyenérzet nélkül beszél a szexualitás természetéről. A szerző, Vátszjájana művének középpontjába a „kámá”-t állítja, vagyis a szerelmi örömöt, s azokat a törvényeket, szabályokat veszi sorra, melyeknek figyelembevételével életünk irányítása összhangba kerülhet vele. Az ezoterikus szerelem tárgyát elemezve bemutatja nekünk az ókori India társadalmi és egyéni szokásait is.
Manapság divatos az indiai kultúrát „erotikus kultúrának” nevezni. Ez így mindenképpen túlzás, helyesebben azt mondhatjuk, hogy az indek számára a szexualitás nem tartozott sohasem a tabu témák közé, és ez jól tükröződik a hinduizmus ideológiájában, a szépirodalomban, a képzőművészet erotikus témájú alkotásainak sokaságában és nem utolsósoran a hagyományos tudományosságban, amelynek önálló diszciplínája a kámasásztra, a „szerelem tudománya”.
Elgondolkodtatóak az Anangaranga tanácsai „azokról a helyekről, ahol tilos a gyönyör”: „A bölcs sohase szeretkezzék tűz, bráhman tiszteletreméltó emberek társasága közelében, folyóban, Isten házában, erődben, keresztútnál, más házában, erdőben, temetőben, nappal, amikor a Nap egy másik csillagképbe lép, újhold éjjelén, ősszel és a forró évszakokban, láztól kínzó állapotban, fogadalmi napokon, napkeletkor, napnyugtakor, és amikor fáradt.”
Elolvasva a részletet, eléggé magától értetődő a kérdés, tulajdonképpen mikor és hol szeretkezhet szegény bölcs?
Felhasznált irodalom:
Muhammad an Nefzawi: Az illatos kert (Medicina, 1987)
Vatsyayana: Kámaszútra (Medicina, 1982)
Kaljánamalla: Anangaranga avagy A szerelmi játékok istenének szinpada (Medicina, 1986)
LaZa
