„Nekem festõnek kellene lennem. Én nagyon jól érzem a színek közötti hangulati különbségeket.” Kevés alkotó formálta olyan lírai erővel a magyar filmművészetet, mint az idén 95 éve, 1931. május 14-én született és 45 éve, 1981. október 15-én meghalt Huszárik Zoltán.
A rendező, aki egyszerre gondolkodott festőként, költőként és filmesként, mindössze néhány játékfilmmel vált legendává, mégis örökre megváltoztatta a magyar mozgókép nyelvét.
Huszárik Zoltán neve ma már elválaszthatatlan a magyar filmművészet legkülönlegesebb alkotásaitól. Rövid, mindössze ötvenéves életében olyan vizuális világot teremtett, amely egyszerre volt álomszerű, melankolikus és mélyen emberi. Filmjeiben a történet sokszor háttérbe húzódott a hangulat, az emlékek és a képek ereje mögött – éppen ettől váltak időtlenné alkotásai.
Képekbe álmodott idő
Huszárik Zoltán 1931. május 14-én született Domonyban, egy szegény parasztcsaládban. Kétéves volt, amikor elveszítette édesapját, gyermekkora élményei azonban később is meghatározták művészetét. A természetközeli világ, a falusi élet emlékei, az elmúlás és az idő múlásának motívuma újra és újra visszatértek filmjeiben.
Kevesen tudják, hogy fiatalon egyszerre három különböző pályára is felvételt nyert: orvosnak, képzőművésznek és filmrendezőnek is készülhetett volna. Végül a Színház- és Filmművészeti Főiskolát választotta, tanulmányait azonban az ötvenes évek politikai légköre megtörte.
A kuláktörvény miatt eltávolították az intézményből, és éveken át különféle fizikai munkákból élt: dolgozott pályamunkásként, olajbányászként, földművesként, szobafestőként és biztosítási ügynökként is. Ezek az évek különösen érzékennyé tették az emberi sorsok iránt.
1957-ben került a Hunnia Filmgyárba ügyelőként, majd néhány évvel később visszatérhetett a főiskolára, ahol 1961-ben szerzett diplomát. Már korai rövidfilmjei is jelezték rendkívüli tehetségét. Az Elégia című rövidfilmje máig a magyar rövidfilmtörténet egyik legfontosabb alkotása: költői képekben beszélt elmúlásról, kiszolgáltatottságról és az ember és természet kapcsolatáról.
Huszárik nemcsak rendezőként alkotott. Szenvedélyesen rajzolt és festett, grafikákat készített, könyveket illusztrált. Vizuális gondolkodása filmjeiben is tetten érhető volt: minden beállítása festményszerű pontossággal komponált képnek hatott.
Latinovits és Huszárik: egy legendás alkotópáros története
1971-ben készült el legismertebb filmje, a Szindbád, amely Krúdy Gyula novelláin alapult. A főszerepben Latinovits Zoltán látható, akivel Huszárik különleges alkotói kapcsolatot alakított ki. A film nem hagyományos történetmeséléssel dolgozott: az emlékek, az ízek, a tekintetek és az idő érzéki megidézése tette különlegessé. A Szindbád mára a magyar filmtörténet egyik legtöbbet elemzett és legkedveltebb alkotásává vált.
„– Latinovits nagyon keveset eszik és nagy színész.
– Hogy bírtál vele?
– Ő látszik a vásznon. Szeretem.” (Lencsó László (szerk.): Huszárik breviárium)
Kevesebben tudják, hogy Huszárik következő nagy filmjét is Latinovitsnak szánta. A színész tragikus halála azonban mindent megváltoztatott. A Csontváry végül egy bolgár színésszel készült el, mégis a rendező egyik legszemélyesebb alkotása lett. A festőzseni és az őt alakító művész sorsát különleges érzékenységgel kapcsolta össze, miközben a művészi megszállottság természetét kutatta.
Huszárik Zoltán életét végigkísérte a nyugtalanság és az alkotói maximalizmus. Kortársai szerint rendkívül érzékeny, ösztönös alkotó volt, aki sokszor saját belső vívódásaival is küzdött. Talán ezért is tudott olyan mélységgel beszélni az elmúlásról, az emlékezésről és az emberi létezés törékenységéről.
1981. október 15-én hunyt el, mindössze ötvenévesen. Rövid életműve ellenére maradandó nyomot hagyott a magyar és az egyetemes filmművészetben. Balázs Béla-díjjal és az Érdemes Művész címmel ismerték el, majd halála után Kossuth-díjat is kapott. Szülőfalujában szobrot emeltek tiszteletére, emléktábla őrzi budapesti lakhelyét, művészetét pedig később Magyar Örökség Díjjal és a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz elismerésével is méltatták.
Huszárik Zoltán filmjei ma sem pusztán történeteket mesélnek. Inkább érzéseket, emlékeket és hangulatokat idéznek fel – olyan világot teremtenek, ahol a képeknek ugyanakkora súlyuk van, mint a kimondott szavaknak.
