Claude tizenhat éves fiatalember, tehetséges, épp ezért rettentően unatkozik az iskolában. Germain irodalomtanár, aki mára belefásult a sok középszerű dolgozat olvasásába. Ám, ha ezt a két tehetséges embert egy művészi feladat összehozza, akkor biztosak lehetünk benne, eljutunk a „rettenetes” katarzisig. François Ozon thrillere az alkotás folyamatáról szól. – Csejk Miklós írása
François Ozon ott folytatja alkotói folyamatról való filmes filozofálgatását, ahol az Uszoda (2003) című filmben éppen tíz éve abbahagyta. Sarah Morton, a komoly, zárkózott, leginkább prűd krimiírónő alakjának mozgása, akit Charlotte Rampling játszik már-már félelmetes természetességgel, még tíz év után is könnyen felidézhető. Ahogy itallal a kezében belakja kiadójának nyaralóját, ahova írni vonul vissza, az már önmagában egy művészi hitvallás az alkotás folyamatáról, melynek az egyik legidegesítőbb stádiuma a kényelmetlenség. Amikor nem tudja az ember, hogy mitől, de iszonyatosan kényelmetlenül érzi magát. Ekkor már elkapta a témát, már kezdi érezni a formát, de még nem eléggé töltődött fel ahhoz, hogy hozzákezdjen, vagy ha hozzá is kezd, még nincs elég szenvedély és alázat benne a téma iránt. Ilyenkor kell mindig egy múzsa, Ozon küld is neki egyet a londoni kiadó bulizós, vadóc kis kamaszlányát, aki ráadásul éppen felfedezi nyiladozó szexualitását. Az írónőnek mindjárt lesz hova visszanyúlnia, talán még arra is rájön, hogyan vált ő besavanyodott, prűd vénkisasszonnyá. A nézők pedig a legplasztikusabban szembesülhetnek az írónő lelkének viharaival, azzal a lelkiállapottal, amikor a valóságból fikció születik, s a fikcióból valóság lesz, végül már maga az író sem tudja, hogy most mi a valós és mi a fantáziájának szüleménye. De nem is fontos, ha belőle egy új minőség születik.
No, itt hagyta abba tíz évvel ezelőtt François Ozon. Most pedig azzal folytatja, hogy mi van akkor, ha az ember állandóan, már-már görcsösen újra akarja olvasni a saját írását, s javítgat bele, tudatosan szerkeszt, dramaturgiai szabályokon gondolkodik, vagyis az ösztönös zseni egy újabb minőségi ugrást tesz, mesterré válik. A mesterré válásnak van viszont egy elég paradox momentuma. Csak úgy válhat mesterré az ember, ha talál magának egy szellemi mestert, akit aztán túlszárnyal, legyőz. A mester pedig örvend tanítványa győzelmének, s elfogadja legyőzött státusát, az új mester születését.
Ozon tehát visszamegy arra a helyszínre, ahol mindez a legkevésbé szokott megtörténni, ám mégis a legkézenfekvőbben megtörténhetne, ha nem lenne hiba a gépezetben. Ez a helyszín az iskola, a maga rettenetével. Ahol kötelező a kultúra, a művészet, az irodalom, ahol mindent, ami örömet okoz az embernek erőszakkal tálalnak, s ezáltal gyűlölet tárgyává teszik. (Tisztelet a kevés kivételnek.) A fiatalok nagy része az iskolában szokik le a fantáziájáról, s válik kockafejű kispolgárrá. Persze ne legyünk álszentek, ez nem valamiféle véletlen, amit már több mint ezer éve nem tudunk orvosolni, ez maga a cél. A kockafejűek gyártása, Pink Floyd után szabadon: futószalagon. Ozon tehát bemegy egy teljesen átlagos iskolába, keres egy teljesen átlagos tanárt (Fabrice Luchinit idegesítő játékával), aki amúgy jobb sorsra érdemes művész, de a napi robot kiölte belőle az ambíciót, s összehozza egy igazán tehetséges, ám unatkozó diákkal (Ernst Umhauerrel, akinek még a szeme sem áll jól), s aki önszorgalomból(!) egy regény fejezeteivel örvendezteti meg heti rendszerességgel. És megtörténik a csoda, a tanár elkezd tanítani, oktatni, nevelni, hinni, szeretni, gyűlölni, nevetni és tévedni. De nagyot. A diák pedig elkezd tudatosan írni. Megérti, hogy feszesebb a története, ha nem lép ki a ház falai közül, megérti, hogy kellenek konfliktusok, árnyalt szereplők, kell cselekmény, titok, késleltetés és konfliktus, melyet fel kell oldani, s azt is megtanulja, hogy a főhősnek el kell buknia, s bukása révén a befogadó megéli a katarzist, személyisége fejlődik, életének minősége jobb lesz.
A probléma csak az, hogy soha semmilyen alkotás nem úszhatja meg, hogy valamilyen erkölcsi szabályba nem ütközzön bele, hogy valamilyen morális tabut ne hágjon át. Legalábbis akkor, ha tényleg igazi szenvedély szülte. Esetünkben a fiú barátjának családját és annak szennyeseit teregeti kifelé, megteheti, mivel bejáratos hozzájuk, ő a korrepetitor. Arról már nem is beszélve, hogy a kispolgárság szarkasztikus kritikáját is adja írásaiban, vélhetően ezért bírnak értékkel. Politikailag nem korrekt barátunk családjáról iskolai dolgozatban szarkasztikus hangnemben beszámolni, a feleség (Kristin Scott Thomas, franciásan széteső játékával) fel is hívja a figyelmét a tanár-írónak, hogy keresse meg az iskola igazgatóját az ügyben, még mielőtt nagyobb baj lenne. Hogy mennyire nem ért semmit a feleség az egészből, ami élete párjával történik, azt más szemszögből is megvilágítja Ozon.
A feleség a saját galériájában megpróbálja meghonosítani a hangfestést. Ezt úgy képzeljük, hogy emberek állnak a fehér fal előtt fülhallgatóval a fejükön, s hallgatják, ahogy a festő lefesti szavaival a képet, melyet a valóságban is megcsinált, csak a hangfelvétel után megsemmisített. A kiállítás megbukik, a galériát bezárják. A kispolgár a maga kispolgári eszméivel soha nem fog tudni igazi művészetet játszani kispolgári galériájában. Ahhoz előbb hinni kellene. Hinni az íróban, a tanítványában, a művészetben. A magas művészethez viszont erkölcstelenségeken át vezet az út. Régi nóta ez, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. A tanár hamar rájön, hogy ő a regény hőse, akit ő maga ítélt dramaturgiai szempontból bukásra. A mester, miután a tanítványa végrehajtja rajta az ítéletet, beletörődve meghajtja fejét. Ozon azzal is eljátszik, hogy egy-egy film nézése közben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit látunk, az úgy is van. Esetünkben az igazi játékot az adja, hogy semmi sincs úgy. A filmkép ekképp lesz művészetté.
Epilógus
Mikor az író és felesége moziba megy, egy Woody Allen filmet látnak. A „kis” Ozon a filmtörténet egyik legnagyobb filmrendezőjének nyomdokain lépked kínosan kellemetlenkedő kötekedéssel. Megidézi többször mesterét, konkrét jelenetekben hajt főt, majd ahol a legfájdalmasabb, ott szúr nagyot a bökővel. Mert bár az értelmiségi család darabjaira hullik, a kispolgári megerősödve jön ki a kalandból. Persze azt még a kispolgári szülők se tudják, hogy gyermekük homoszexuális, vagyis darabjaira fog itt hullni pillanatokon belül minden. De ez már egy másik történet lesz. Éppen kezdődik is. Ozon talán végleg leszámolt a Woody Allen-hagyatékkal, amikor főszereplőit felülteti a Parnasszusra, s Apolló, Dionüszosz és a múzsák képzeletbeli társaságában végre igazán boldoggá teszi őket az alkotás örömét élvezve, s ezzel megváltja szereplőit, de leginkább önmagát. Erre Woody Allen, a mester, soha nem volt képes. Ő és szereplői ott ragadtak a „pokolban” (amely Sartre szerint leginkább „a másik ember”).
A házban
(Dans la maison)
francia misztikus – thriller, 2012
Rendező: François Ozon
Szereplők: Ernst Umhauer (Claude Garcia), Fabrice Luchini (Germain), Kristin Scott Thomas (Jeanne Germain), Emmanuelle Seigner (Esther Artole), Denis Menochet (Rapha Artole), Catherine Davenier (Anouk)
Forgalmazó: Vertigo Média
Csejk Miklós
