Susanne Bier olyan filmrendező, akinek alkotásai amellett, hogy kíméletlen pontossággal mutatják be, mennyire csodálatosan förtelmes kaland embernek lenni, még azzal az érzéssel is megajándékoznak a moziból kijövet, hogy élni mégiscsak jó. Legújabb filmje, a Csak a szerelem számít, drámába oltott értelmiségi komédia. − Csejk Miklós írása
Mi lehet annál förtelmesebb érzés, mint mikor egy fodrásznak kihullik az összes haja? Esetleg egy nő elveszti mellrák okán a mellét? Vagy egy férfinak meghal autóbalesetben élete párja? Susanne Bier, aki nemcsak rendezte, hanem írta is (Anders Thomas Jensennel együtt) legújabb alkotását, melynek címe Csak a szerelem számít, a lét perifériájára sodor egy férfit és egy nőt, összehozza őket, az igazi mutatvány azonban az, hogy a film mégsem arról szól, hogy sikerül-e egymásba szeretniük. Mert ugye ezt már az első pillanattól látjuk.
Biert sokkal inkább az érdekli, hogy életszerűen, hitelesen ábrázoljon egy esküvőre készülő családot. Ha jobban belegondolunk, a filmtörténet egyik legnagyobb kihívása ez. Hollywood is sokszor próbálkozott vele. Szerencsére itt most ezekből a múltbéli álomgyári próbálkozásokból csak a csodálatos olasz táj maradt meg. De azt egyrészt olyan érzés nézni, mint mikor valódi csokoládé olvad a nyelvünkön (érezzük a távoli vaníliaillatot), másrészt meg finom kis képi poénokkal (például furcsa naplementékkel, veszélyesnek mondott csodálatos tengeröblökkel) minden a helyére kerül. Azt már épp csak megemlítjük, hogy nem ez az egyetlen filmje a rendezőnőnek, amelyben az esküvő szituációja kavarja fel a lelkek állóvizét. A férfi és a nő gyermeke ugyanis házasodni készül. Bájosak és fiatalok, hamvas szerelmük épp csak virágba borul, máris az életre szóló felelősségen törik a fejüket. Mindketten birtokolni akarják a másikat, s rettenetesen keveset tudnak az életről és leginkább önmagukról. De még csak ez a történet sem izgatja igazán a rendezőnőt, bár majdnem a film feléig úgy tűnik, hogy erről lesz szó. Az igazán nagy kérdése a mozinak mégiscsak az, hogy lehetséges-e a narancsba oltani a citromot. (Édes pikantériát ad a cikknek, hogy nemrég olvastam, a rákos sejtek igazi ellensége a citrom, mely mindenki számára elérhető orvosság. Vagyis a nő betegségére a férfi szenvedélye a gyógyszer.)
Mindjárt itt az elején tisztáznunk kell, hogy Pierce Brosnannel csodát tett a rendezőnő, igazi jutalomjáték ez a kiszuperált 007-esnek. Persze már a Mamma miában is erején fölül teljesített, oly annyira, hogy bevallom, mára egészen megkedveltem melankolikus figuráját. Most is ezt hozza remek beleéléssel. Szóval Brosnannek a filmben óriási családi citromültetvénye van, illetve narancsültetvénye, ami most éppen citromokat terem oltás okán. Nekem ez az információ nagyon nehezen ment bele a fejembe, mármint, hogy ilyen létezik, de nem tudtam ezen túl sokat gondolkodni, ugyanis eszembe jutott a lányom, s mindjárt össze is állt a kép. A narancsba oltott citrom, az, pontosan olyan, mint mikor az embernek gyereke van. A film ezt a furcsa paradox állapotot járja körül. Azt, hogy egyrészt az ember hajlandó lemondani a saját életéről, álmairól, vágyairól a gyermeke boldogulása, nevelése miatt, másrészt meg egyáltalán nincs erre szükség. Az áldozat, ha meg is történik, hiábavaló. Mert a gyermek nemcsak önálló személyiséggel, akarattal s vágyakkal bír, hanem leginkább a saját hibáiból képes csak tanulni. Vagyis a kiskori szocializáción kívül nem sokat tehetünk gyermekeinkért. Illetve Bier is csak arra jut, hogy azért egy dologból egyáltalán nem lehet baj: ha szeretjük őket. Feltétel és elvárás nélkül, úgy, ahogy minden szülő szeretne a szíve mélyén szeretni, csak egyáltalán nem meri megtenni. Attól viszont, és ez a másik fontos tanulság, hogy most éppen citrom terem, a fa mégiscsak narancsfa marad. Vagyis saját életünk hajóját egyedül mi tudjuk irányítani, ha félelmünkben vagy bánatunkban elengedjük a kormányt, s jön a zátony, mert ha egy pillanatra is elengedjük, akkor mérget vehetünk rá, hogy jönni fog az az átkozott zátony, minden utas a tengerbe vész, aki velünk van a hajón. Másként: a gyerekek zűrzavaros élete túl nagy hatással nincsen a szülők jelenére, ám a szülők múltja, hibái és tévedései, mulasztásai és elfojtásai viszont képesek megfojtani saját gyermeküket. Mindenesetre egészen biztosan hatással van rájuk.
A film egyébként kifinomult formanyelvi eszköztárral hálózza be számunkra az összes szereplőt, már-már olyan érzés lesz úrrá rajtunk, mintha mindenkivel nézőként is táncolni kellene egy kört. A másik tabu, amiről Bier annyira felszabadult őszinteséggel beszél, hogy majdnem elhiszem neki, hogy evidenciáról van szó, az az, hogy az esküvő a legkevésbé sem az egymásnak tett esküről szól manapság. Sokkal inkább szól a házasulandók önmagukkal való szembenézéséről, bizonytalanságról, a szülők saját életükkel való szembesüléséről, a rokonokkal való kapcsolatrendszerekről, csoportdinamikáról, arról, hogy a családnál nincsen elviselhetetlenebb intézmény, mégis az egyik legfontosabb feladat, a felnőtté válás egyik legnagyobb kihívása, hogy képesek vagyunk-e elfogadni. Olyannak amilyen. S képesek vagyunk-e beletörődni, hogy nem fogjuk tudni megváltoztatni. S legvégül a család magasiskolája: képesek leszünk-e valaha annyira felülemelkedni önmagunkon, hogy önfeledten tudjuk élvezni, már-már gyerekként, a családdal való együttlétet. Ebben a filmben minden szereplőnek azt kell megtanulnia, hogy ne akarja, hogy róla szóljon a történet. Itt mindenkinek egy másikban kell „megmosnia az arcát”, mert már oly régen „füröszti önmagában”. S ha ez sikerül, ha nem akarja annyira a főszerepet, akkor megkapja. Komolyan mondom, ennyi ragyogó arcú nézőt már nagyon régen láttam kijönni a moziból.
(Den skaldede frisør)
dán – francia – német – olasz – svéd romantikus – vígjáték, 116 perc, 2012
Rendező: Susanne Bier
Főszereplők: Pierce Brosnan (Philip), Trine Dyrholm (Ida)
Forgalmazó: Cirko Film
Csejk Miklós
