Reneszánszát éli Margaret Atwood először 1985-ben megjelent A szolgálólány meséje című regénye, amely a totalitárius társadalom világát mutatja be.
Atwood antiutópikus jövőképében a népesség aggasztó mértékben meddő, a nők szerepe pedig csupán utódnemzési képességeikre korlátozódik. A patriarchátus új, szélsőséges válfajával állunk szemben, amely a fajfenntartás és a védelem nevében gyakorolja az elnyomást; az erőszakot pedig a tulajdon és a fizikai korlátozás nevében követik el. Ebben a lidérces társadalomban az osztályokba sorolt nőknek nem lehet sem állásuk, sem pénzük: vannak a szűz, gyermektelen Felségek, a háziasszony Márták és a termékeny Szolgálólányok, akik gyermekeiket kötelesek átadni a Feleségeknek. A mese hősnője, Offred – aki nevét ura után kapta – klinikai pontossággal írja le testének fizikai állapotát, amely csupán a szaporodás eszköze.
Mindezzel éles ellentétben áll, amikor egy-egy röpke pillanatra felvillan a múltja, az elveszett családja iránti heves szeretet. A regény a jövőben, a massachusettsi Cambridge-ben játszódik, és részben a puritán New England-ii amerikai társadalom inspirálta. Az ismerő vidék intézményeit és épületeit Atwood egy Gilead nevű köztársasággá változtatja át. A jéghideg, szemléletes próza azt az érzetet kelti, hogy a múlt fizikai gyönyörei mechanikus cselekvésekre redukálódtak, amely a vágy értékét erősen kidomborítja. Az írónő elképzelt világában a nemi elnyomás nem szélsőséges formájában mutatkozik meg: ehelyett a szexualitást elválasztják a testi vágytól, amelye legalább annyira erőszakos, mint maga a nemi erőszak.
„Azoknak, akik el tudják hitetni magukkal, hogy mindez csak mese, jobbak az esélyeik. Ugyanis ha ez csupán kitaláció, akkor befolyással lehetek a végkifejletre. Akkor a mesének egyszer vége lesz, ami után a való élet következik. Folytathatom ott, ahol abbahagytam. Pedig ez nem mese, csak mesének tűnik, ahogy elmondom. Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.”
Atwood mesterien mutatja be a hatalom különféle formáit, amelyek a szolgálólányok érzelmi dilemmáiban öltenek alakot; a test közvetlen szükségletei által keltett időtlen feszültséget; valamint az ember azon képességét, hogy a vágyon túl nagyobb politikai távlatokat is felfogjon.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, Jelenkor Kiadó, 2016
