Bibó egész életművével heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy Magyarország valóságos történelmi múltját és Európában való helyzetét megismerjék és elfogadják az ország lakosai.
Bibó István naiv álmodozó, ködszurkáló idealista lett volna, aki negyven éven át többször is közzétette közigazgatási reformjavaslatait, mert szerinte a megyerendszer súlyosan elavult? Vagy aki részletesen megvizsgálja a nemzetek világszintű együttműködésének lehetőségeit és előfeltételeit, miközben javában dúl a hidegháború?
„Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.
A DEMOKRÁCIA ÉRTELMEZÉSE ÉS A FORRADALOM SZÜKSÉGESSÉGE KÖRÜLI ZAVAR 1945” (Bibó István: Válogatott tanulmányok I-IV. – A Magyar demokrácia válsága)
Inkább arról van szó, amit Petri György úgy fogalmazott meg, hogy ő a „Lehetséges Történelem” egyik legfontosabb képviselője. Ugyanis Magyarország valós és lehetséges történelme között egyre mélyül a szakadék: az ország makacsul nem akarja megismerni valóságos történelmi múltját, ábrándképekhez ragaszkodik, ebből lesz aztán az eltorzult alkat, a zsákutcás történelem. Bibó egész életművével heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy ez megváltozzon.
„Munkáit az asztalfióknak írta, a megjelenés reménye nélkül. Született tanár volt, kiváló előadó, de soha többé nem engedték katedrára állni: a statisztikai hivatal könyvtárosaként a selejtezés volt a feladata”, írta róla Nyáry Krisztián.
Tanulmányaiban a történelemtudomány, a pszichológia, a politológia és a filozófia területéről származó, imponáló tudását felhasználva írta meg kegyetlenül őszinte, mégis mélyen empatikus látleleteit Európáról, főleg Közép- és Kelet-Európáról, azon belül is leginkább Magyarországról.
Egyik írásának végén Moltkét, a porosz hadvezért említi, aki azt tanácsolta egy fiatal katonának, hogy ókori történetírókat olvasson, mert ők még nem vesztették el azt az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. Bibó életművének ez a rövid mondás lehetne a leghívebb mottója.
„Állítólag Moltke mondta egy fiatal katonának, hogy ha jó stratégiai, katonatudományi irodalmat akar olvasni, akkor olvasson ókori szerzőket, mert azok még nem vesztették el érzéküket, hogy a dolgokat saját okaikra vezessék vissza. A mai európai közgondolkodás nagymértékben elvesztette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás; valószínűleg eredendően a kereszténység volt az, amely a maga ideologizált világmagyarázataival már régtől fogva rongálta az európai emberiségnek arra való képességét, hogy egyszerű dolgokat a saját okaikra vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon mindenáron belepréselni, akár az üdvözülés és az isten: gondviselés ez a séma, akár pedig az osztályérdek és az osztálytársadalom.” (Bibó István: Válogatott tanulmányok I-IV.)
„Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti példával cáfolhat.” (Bibó István: Válogatott tanulmányok I-IV.)
