Kevés improvizatív zenész van, aki egyszerre kommunikál a közönséggel, irányítja a zenészeket és szinte szó szerint eggyé válik a zenével. Bobby McFerrin megér némi kalandot. A történet tetőpontját mégsem a hótól s jégtől, hanem tőle kaptuk. – Lengyel Gyula Csaba írása
2013. március 16., szombat délután három óra. Budapestről (illetve Szentendréről) Győrbe tartunk Bobby McFerrin koncertjére. A korai indulásnak oka van: a koncert csak este nyolckor kezdődik, de az odavezető út némi akadályba tűnik ütközni. Magyarország nyugati fele jég és hó alatt van, kemény mínuszok járnak, sőt – március közepe ellenére – katasztrófahelyzet alakult ki az utakon: egymást érik a balesetek, számos helyen útzárak lassítanak le, akasztanak ki autót és autóst egyaránt.
Én még ilyen jégbordákat nem láttam! 20-30 cm átmérőjű masszív jégrétegek az 1-es főúton, melyeknek olyan a felszíne, mint a sömörös bőr, vagy inkább az óriásteknős, talán a rinocérosz háta. Veszettül dobálja a rajta – gyártása óráját bánva, csigalassan – előrecsúszó autót. Az M1-es autópálya – sorozatos balesetek, keresztbeálló kamionok nyomán – lezárva; de az 1-es út is járhatatlan, mert gyakorlatilag áll rajta az autósor.
Ennek megfelelően a Duna déli partja mellett futó, hosszabb, de jelenleg (remélhetőleg) egyedül járható Esztergom – Komárom útvonalat választjuk. Addig nincs is baj, amíg az 1-es útba be nem csatlakozunk, onnan jön az igazi csiga meg a teknőc. Lépésben sem haladunk. Hogy fogunk mi így odaérni…? Negyedóránként hívjuk az Útinformot, akik nem kapcsolhatók, aztán a katasztrófavédelmet, akik hamarosan minden hívást a rendőrséghez irányítanak át… Végül egy türelmes, de elég megszeppent rendőrbácsi (hangjából ítélve, tényleg bácsi) a telefonban arra próbál minket rávenni, hogy Komáromból ne mozduljunk sehova, van ott még néhány „melegedő”, ahol meg lehet szállni (sic!) Hát szó sem lehet róla, nekünk Bobby kell! Így nagy nehezen elvergődve Komáromig végül kénytelenek vagyunk a Duna északi partján vezető útra átpártolni, majd Szlovákia felé (Komárno – Vel’ký Meder [Nagymegyer] – Győr) kerülni.
Több mint négy órán át tartó kalandorutazás után végre a győri Városi Egyetemi Csarnokban ülünk. Az elégedettség lesz úrrá rajtunk, jöjjön, amiért mi jöttünk. Bobby a Győri Filharmonikusokat vezényli, elsőképp E. Grieg Holberg-szvitje csendül fel. A csarnok akusztikája nem túl jó, az előadás azonban igen szép, közvetlen hangulatú, mégis emelkedett. McFerrin minden mozdulata kidolgozott, kifinomult, lágy ívű; aki látta már élőben vagy videón, filmen, fényképen őt, tudja, hogy (mint sok zenész) vállaltan feminin alkatú férfi ő, a legjobb értelemben: amikor egy ember az ellenkező nem erejét és bölcsességét ismerve éli a saját nemét.
Úgy tudjuk, Bobby egy nappal előbb (már pénteken) érkezett Győrbe, hogy a zenekarral próbáljon, mindenesetre munkájuk összehangoltnak tűnik. A zenészek könnyedén mennek a karmester után. Figyelem a muzsikusok mozdulatait: a húrokon suhanó vonók mozgását, a zene hullámzására hangolódó felső testek, hátak előre-hátra himbálását. Ezek a mozdulatok egy egészet alkotnak a karmester kézmozdulataival, a karmesteri pálca lendüléseivel. Az is biztos, hogy a legtöbb férfi nem tud egykönnyen elszakadni az impozáns ezüst és világoskék – a vállakat kellemesen szabadon hagyó – ruhába bújt első hegedűs hölgy látványától, akit a két nagy kivetítőn igen gyakran szemlélhetünk (a kameraman is csak férfi lehet).
Grieg után A. Vivaldi következik: G-moll versenymű 2 gordonkára (RV 531, szólista Juhász Viktor, a Győri Filharmonikus Zenekar szólamvezetője). Itt azonban máris előtűnik a rasztahajú, őszülő szakállú, klasszikus zenei műveltségű sztár kreatív-újító, kortárs felfogása: az egyik csellistát ő maga adja. A cselló szólamot – a hangszeres szólista mellett, a színpad előterében helyet foglalva – szájjal utánozza (dúdolja, énekli). McFerrin bravúros, mint mindig! A szájából olyan gyönyörűen és meggyőzően tör elő a hang, mintha valóban gordonka szólna. És persze mégsem: énekhang ez a javából, csak a hangszer hangszíneinek irányába kitágítva. Ebben az emberben valóban a férfi és női (jang és jin) erők összhangját mutatja az a fantasztikus (4 oktávnyi) hangterjedelem is, amit hangjával befog.
Egyébiránt nem is teljesen helytálló, hogy ez a szájhangos („beatboxos”) felfogás annyira modern lenne. Ne feledjük, az európai műzene általunk ismert történetének kezdetén (ha most a ránk maradt néhány, nehezen interpretálható ógörög kotta-töredéket nem számítom ide) az emberi hang áll: az egyszólamú gregorián. Mintha a hangszálakon, a torokban megszólaló, gondosan képzett énekhang a hangszerek legelsőjeként, őseként állna előttünk. És tudjuk: a „népzene” (sámántánc, törzsi ünnep) is a test – az énekhangok, kiáltások, dobokon az állati bőrök – megszólaltatásával indul.
A Vivaldi-darab után a new yorki fekete karmester, dzsesszénekes és kortárs zenész a tőle ismert módon önálló előadásba kezd, saját testét használja polifonikus hangszerként, amelyen egyszerre – vagy a szimultán előadás hatását keltő rövid időbeli váltásokban – szólal meg két énekszólam: egy mély (mellkasi) és egy magas (falzett) hang, melyek az angol szöveg éneklése és a szavak nélküli „scat” technika között szinte észrevétlenül gyorsan csúszkálnak, amit a szájüregben és – a kezeivel dobolva – a mellkason képzett dobolás-szerű ritmushangzások kereteznek. Egy zenekar szól egyetlen emberben. Három kultúra találkozási pontja egy félmosolyban, ebben a fennkölt, humorral teli (a szerénység és a magabiztos öntudat között lebegő) nyugalomban: Afrika érdesen is szép, tiszta tonalitása és ritmikája; az improvizatív jazz mentén Amerika találékonysága; végül a zenei struktúrát ünneplő Európa történeti távlata ad találkát egymásnak.
Na, nem mintha mindezt szavakba lehetne foglalni. Ott kell lenni, amikor Bobby szája a Drive-ban az elhúzó autó, a felbőgő motor hangjával válik eggyé. Aztán persze megvolt a közönség bevonása, énekeltetése is, szépen vittük a dallamokat, a csarnok balfele így, a jobbfele úgy kontrázott az „előénekes” hívására megfelelve; milyen könnyű, amikor ilyen sokan együtt énekelnek! És persze az is várható volt, hogy a „mester” lejön a közönség közé és egy ifjú hölggyel együtt énekeli a Somewhere Over the Rainbow fényes-bánatos sorait. (Hogy beépített ember-e a lány?! Ne tessék ilyeneket kérdezni. De azért elképzelhető, hogy – ott közvetlenül a színpad előtt – jó ismerős, barát vagy családtag, aki azonban láthatólag nem sejti, hogy szerepelni fog, vagy legalábbis azt nem tudja előre, hogy mivel „lép fel”.)
Ekkor jön egy kb. tízperces szünet, majd a „második rész”. Hogy miért is állnak itt ezek a kackiás gondolatjelek? Nos, eredetileg a koncert este 8-tól 11-ig volt hirdetve, ami – nem kétséges – maratoni feladatnak számít, de ezzel együtt is különös véget ér ez az egyébként oly szép előadás. A második rész elején ugyanis W. A. Mozart G-moll szimfóniája (K 550) csendül fel, McFerrin ismét a karmesteri dobogón teljesít szolgálatot, a zene nagy erővel és szépséggel tör fel a csarnok falai között, a karmester mosolyog, szinte nevet, arcán áhítat, öröm látszik; a mű elhangzása után azonban lehívja a zenekart, ami látható meglepetést vált ki utóbbiakból, majd ő maga is távozik. A lelkes és hű közönség hosszú percekig tartó vastapssal próbálja visszacsalogatni a művészt, aki azonban ettől kezdve egy meghajlás és „thank you” erejéig sem hajlandó újra mutatkozni. Ennyi, vége. Hogy ez a fordulat a rendezők (hangmérnökök, világosítók) számára is rejtély volt, az abból látszik, hogy 10-15 percen át nem tapasztalhattuk egyikét sem azoknak a jól bevált (bár nem mindig jóleső) jelzéseknek, melyek a koncertek végét szokták a távozni nem akaró közönség agyába vésni: villanyok felkapcsolása, reklámok és oda nem illő zene beizzítása – minderről sokáig szó sem volt.
El kell még mondani, hogy egyetlen okot (okocskát) tudnék talán felmutatni e különös viselkedés magyarázatául. A második rész elején, a Mozart-darab előtt Bobby többször fennhangon (az oly sok jó magyar számára máig idegenül csengő ánglius nyelven) kérte, hogy a vakító fehér reflektorokat ugyan cserélnék a lágyabb kékre, mert „we can’t play like this” (idéztem őt). Bizony ez a bonyolult manőver több percig váratott magára, ezalatt művészünk tüntetőleges (látszólagos?) türelemmel könyökölt egy, a színpad oldalán elhelyezett korlátra. Na de kérdem én, elég ez ahhoz, hogy felgyülemlő művészi öntudatunkat, esetleges rossz érzéseinket az oly lelkes közönségen verjük le?!
A barátom válaszokat szeretne hallani, ezért előrenyomulunk a tanácstalanul ácsorgó rendezőkhöz és meghallgatjuk, ahogy egy vendég felháborodottan kérdi: – Hat órát utaztam ezért a koncertért! Ki fog engem kompenzálni emiatt a viselkedés miatt?!
A különös lezárás felől a Győri Filharmonikusok internetes oldalán e-mailben érdeklődtem és igen gyors, korrekt választ kaptam: „A koncert befejezésével kapcsolatban az alábbi tájékoztatást kaptuk Bobby McFerrin managementjétől: >>Nem adtunk ráadást, belátom, ezzel olyan helyzetet teremtettem, hogy mindenki az okokat találgatja. Nem azért, mert nem élveztem a koncertet, hanem éppen azért, mert a zenekar olyan briliánsan játszotta a Mozart darabot, hogy úgy éreztem, nem szabad megtörni a varázst, ami eltöltötte a szívemet. Azt akartam, hogy a közönség is méltányolja ezt a csodálatos együttest, mely épp az imént játszott nekik. Nem is tudják, micsoda kincset rejteget ez a magyar városka! Hihetetlen! Elképesztő!! El vagyok ragadtatva tőlük!<< ”
Nos igen, a profizmusában tündöklő színjátékra képtelen, őszinte zenész olyan lelki elragadtatásban részesül, hogy nem szeretne hirtelen újra a sok ember elé kerülni… Elhiggyük? Ilyent se tessék kérdezni. Szeretek kicsit naiv lenni, tehát mondjuk, hogy nem lehetetlen forgatókönyv. De akkor azért 10-15 perc után csak kijöhetett volna meghajolni és ezt az érzését megosztani velünk?
Persze nincs harag. Kétségtelen tény: ez így is két és negyedóra csoda volt. A tökéletességen csorba esett, mert a tökéletességen földi körülmények között szokott csorba esni. Egyébiránt lehet, hogy a csorbát a váratlan márciusi jég szúrós hegye ejtette? Fogjunk mindent a hóra és jégre? Az 1-es főúton haza tudtunk autózni, persze még azért a rinocérosz- vagy teknőcpáncélokon kellett csattogni. Szép volt e sok hó és jég, de azért olyan furi. Jin és jang. Éjjel kettőkor ágyban is voltam.
Lengyel Gyula Csaba
