„Április 16-ának reggelén Bemard Rieux doktor kilépett dolgozószobájából, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott.” A 60 éve 47 éves korában autóbaleset következtében meghalt Albert Camus A pestis című regényének jelentősége messze túlmutat korának aktualitásain.
Ezt a regényt gyakran éri a „sivár egzisztencializmus” vádja, de akik ezt mondják szerintem teljesen félreértik Camus először 1947-ben megjelent remekművét. A regény ugyan sztoikusan szemléli az emberi szenvedést és elkeseredést, de a szövegből szinte sugárzik a mindent átható emberség. Ez még egyáltalán nem nyilvánvaló az elbeszélés nyitóképében: az algériai Orán utcáin ezerszámra hullanak el a patkányok.
Az emberek is sorra betegednek és halnak meg, s a pénzéhes helyi hatóságok szervezetlensége és tagadása ellenére világossá válik, hogy a várost bubópestis-járvány sújtja. Szigorú karantén lép életbe, s az emberek a rájuk kényszerített elszigeteltség e fojtogató, klausztrofóbiás légkörében – amit Camus mesterien ragad meg – néznek szembe az elkerülhetetlen halállal, s a közösségi kapcsolatok kezdenek széthullani: „Polgártársaink sokat dolgoznak, de mindig csak azért, hogy meggazdagodjanak.” De még a legsötétebb pillanatban sincs veszve minden remény: bár kezdetben az emberek gondolataik magányába húzódnak vissza – amely azt sugallja, hogy az ember magára hagyott és egyéni módon éli át a kétségbeesést –, néhány kiemelkedő szereplő erőfeszítésének köszönhetően azonban a közösség ismét összekovácsolódik, s közösen próbálják megérteni szorult helyzetüket.
„A sötét kikötőből felröppentek a hivatalos dáridó első rakétái. A város hosszú és tompa üdvrivalgással köszöntötte őket. Cottard-t, Tarrou-t, férfiakat és nőket, akiket Rieux szeretett és elvesztett, mindenkit, holtat vagy bűnöst, a feledés borított. Igaza volt az öregnek, az emberek mindig egyformák. Csakhogy ez az ő erejük és ez az ő ártatlanságuk, s ekkor érezte Rieux, hogy túl minden fájdalmon, hozzájuk tartozik. Miközben az ujjongás erősbödött, és mind hosszabbra nyúlt, és elnyújtva verődött vissza a terasz lábánál, és mikor felszálltak a színes kévék az égbolt felé – Rieux doktor elhatározta, hogy megfogalmazza az elbeszélést, amely itt ér véget, nehogy azok közé tartozzék, kik hallgatnak, hogy tanúskodjék a pestisesek mellett, hogy némi emléket hagyjon a jogtalanságról meg az erőszakról, melyben részük volt, s hogy egyszerűen elmondja azt, amit csapások idején tanul az ember, azt, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.
Tudta azért, hogy ez a krónika nem lehet a végleges győzelem krónikája. Nem tanúskodhat másról, csak arról, amit meg kellett tenni, és amit a terror és lankadatlan fegyvere ellen meg kell majd tenniök, egyéni meghasonlásaik ellenére, mindazoknak, akik, ha nem lehetnek szentek, és nem hajlandók elismerni a csapást, igyekeznek azért orvosok lenni.
Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy ez az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.”
Különösen figyelemre méltó az az érzékenység és együttérzés, amellyel az író egy egész városra való szereplőgárdát teremt, s Oránt megeleveníti. Az Oránban játszódó történetben a hangsúly nem a járvány elleni harc kétes sikerén van, hanem a szereplők emberi méltóságán és testvériségén. Éppen ez különbözteti meg A pestist a Nobel-díjas Camus másik mesterművétől a Közönytől (Az idegen), s ez avatja ma is időszerű és helytálló alkotássá.
Albert Camus: A pestis, (La peste), Fordító: Vargyas Zoltán, Jelenkor, 2019
