Charlie Chaplin misztikuma és zsenije örök, a celluloidra égette a filmtörténet egyik legismertebb csavargójának, a kisembernek az esetlen, kacsázó járását, sétabotos pörlekedéseit, amikkel a világot fanyar kacagással és tragikummal tárta elénk.
1889. április 16-án született Charlie Chaplin, a film történetének egyik legnagyobb alakja. Sétabotos, kalapos, kacsázó járású csavargója az örök kisember, az örök bohóc jelképe lett. már az a tény is egyedülálló, hogy filmjeit ő maga írta, rendezte, vágta, zenéjét szerezte, és azok főszerepét játszotta.
Charlie Chaplin kótyagosságában is bölcs szellemét színpadra idézni vakmerő tett. A figura képletesen és valójában is ráégett a celluloidra, neve elválaszthatatlan a némafilmtől. Egy korszakot, egy idolt és egy géniusz művészetét kellene az alkotóknak újra- és átértelmezniük. Önálló művet alkotva egy nyelvet lefordítani egy másik nyelvre.
Charlie Chaplin Londonban született, egyéves korában apja elhagyta, az anyja, Hannah Hill egyedül nevelte és tartotta el a kis Charlie-t és négy évvel idősebb féltestvérét, Sydney-t. Ötéves korában már kívülről tudta anyja minden szerepét, amikor az elvesztette a hangját, és ezzel a munkahelyét is a varietében, a biztos szegénység várt rájuk. A kisfiú többször beugrott helyette, és énekével óriási sikert aratott. Hannah megpróbált mindent, de a nyomorúságba, éhezésbe belebetegedett, és elmegyógyintézetbe került. Egy ideig az apjukhoz költözhettek, de nem tartott sokáig, hogy fedél volt a fejük felett, amikor épp nem árvaházakban és bentlakásos iskolákban töltötte az időt, Chaplin többnyire az utcán csavargott és minden munkát elvállalt, amivel életben tudott maradni.
„A szegények körében, ahol éltünk, könnyen rászokhattunk a csúnya beszédre. De Anya mindig ott állt a közelünkben, és figyelte, hogyan beszélünk, kijavította a nyelvtani hibákat, éreztette velünk, hogy mi előkelők vagyunk.
Ahogy tovább süllyedtünk a nyomorba, gyerekes értetlenségemben szemrehányással illettem, miért nem megy vissza a színpadra. Mosolygott, és azt mondta, hogy a világ igazságtalan és hivalgó, és az emberek könnyen feledkeznek el istenről. Mégis, valahányszor csak a színházról beszélt, megfeledkezett magáról, és megint megszállta a lelkesedés.” (Charles Chaplin: Életem)
Amerika és a csavargó
A színészet a vérében volt, ahol tudott fellépett, méghozzá egyre nagyobb sikerrel, aminek eredményeként bekerült Fred Karno pantomimtársulatába, ami Arthur Stanley Jefferson tulajdonában volt, aki később Stan Laurel néven vált ismerté, mellyel kétéves amerikai turnén is részt vett – számára meghatározó hatással. Mack Sennett, egy neves amerikai producer is felfigyelt rá és 1913-ban meghívta a Keystone Filmgyárba. Akkor még nem volt forgatókönyv, a némafilm kezdetleges korában egy-egy jelenetet vettek fel, commedia dell’arte jelleggel, forgatókönyv nélkül, munka közben rögtönözve.
A hamarosan saját maga által rendezett rövidfilmek óriási sikert arattak, bár karrierjét másfél dolláros hetibérrel kezdte. Önéletrajza szerint a második filmjében a Chaplin a szállodában (Mabel’s Strange Predicament) alakította ki a csavargó halhatatlan alakját: kis bajusszal, keménykalappal, bő nadrággal, nagy cipőkkel, bottal a kezében – csámpás járással. Ennek a megteremtésével vált népszerűvé, sőt világhírűvé; 1917-ben elsőként írhatott alá egymillió dolláros szerződést. 1919-ben kollégáival megalakította a United Artists filmvállalatot, s szerződésének 1923-as lejárta után már csak saját cégének dolgozott.
A jellegzetes keménykalap, a szűk szalonkabát, a buggyos nadrág, a túlméretezett cipők, a sétapálca és a bajusz először 1914-ben tűnt fel, a lecsúszott Charlie egyéniségét A csavargó című, 1915-ös filmjében alakította ki. A szeretetreméltó vonásokkal is rendelkező figura ugyan rendre pórul jár, az erkölcsi diadal mégis az övé. A figura embersége elmélyült, a tárgyakkal való küzdelme egyre inkább a társadalommal folytatott összecsapásokká változott.
„Olvastam és nagyon csodáltam Frank Harris könyveit; ő volt az eszményképem. Frank állandó pénzügyi válsággal küzdött; folyóirata, a Pearson’s Magazine minden második héten összeomlással fenyegetett. Egyik felhívására anyagi hozzájárulást küldtem neki; hálája jeléül eljuttatta hozzám az Oscar Wilde-ről írt könyvének két kötetét, amelybe a következő dedikációt írta:
Charlie Chaplinnek –
azon kevesek egyikének, aki
segített rajtam, pedig nem is ismert,
akinek annyiszor megcsodáltam kivételes humorát és művészetét,
mert érdemesebb, aki megnevetteti az embereket,
mint aki megríkatja –
őket barátja, Frank Harris,
elküldvén könyvét, saját példányát
1919 augusztusában.” (Charles Chaplin: Életem)
A filmművészetben is egyedülálló magas szintű sokoldalúsága. Méghozzá úgy, hogy a zsenije az alapvető iskolázottság nélkül bontakozott ki. Eseménydús és gazdag élete folyamán azonban magas műveltséget ért el, önéletrajzából is kiderül, hogy sokat olvasott Platont, Locke-ot, Kantot, Schopenhauert, Freudot, Burke-öt Irvinget, Poe-t, Twaint és másokat. A hollywoodi művészvilágon kívül Churchilltől Gandhiig, Einsteintől Shaw-ig sok kiváló emberrel került kapcsolatba. Jó barátságban volt Somerset Maughammal, H. G. Wellsszel és Yehudi Menuhinnal.
Egészestés, mára klasszikussá nemesült alkotásaiban – A kölyök (1921), Aranyláz (1925), Cirkusz (1928), Nagyvárosi fények (1931), Modern idők (1936) – a kisember öniróniával ábrázolt alakja nemcsak szórakoztatott, de el is ítélte a kapitalizmus elidegenítő hatásait.
„Ha a vágy időnként felszegte gyönyörűséges fejét, a balsors úgy rendezte, hogy a piacon vagy túlságos tolongás, vagy szörnyű sivárság uralkodott. Rendszeres életmódot folytattam, és komolyan vettem a munkámat. Balzac úgy vélekedett, hogy minden szerelmes éjszakáért odavész egy jó oldal a regényéből: nekem is meggyőződésem volt, hogy odavan tőle a másnapi műtermi munka.” (Charles Chaplin: Életem)
Utolsó két filmje már hangos volt, ám Charlie csak egyszer szólalt meg bennük. (Chaplin hitt abban, hogy képpel mindent ki lehet fejezni és nagyon sokáig töprengett, belevágjon-e a beszélő filmbe.) Pályájának csúcsát az 1940-ben készített Diktátorral (The Great Dictator) érte el, ami nem csak az első igazi hangosfilmje lett, hanem egy antifasiszta szatíra is, amiben a „vezért” és a nácizmust karikírozta ki – zseniálisan. A címszereplő mellett egy kis zsidó borbélyt is alakított, akit – különösen a bajusz hasonlósága miatt – összecseréltek a „Führerrel”, s a diktátor helyett nagyszerű, lelkes és emelkedett beszédet mondott a szabadságról és a demokráciáról. Ez nem csupán művészi magaslat, de a maga korában igen bátor politikai-történelmi tett volt: a háború embertelenségével szemben is állást foglalt.
1947-ben a Monsieur Verdoux a Kékszakáll-mondát dolgozta fel maró gúnnyal, magára haragítva a veteránok egyesületét. A csavargó, a bohóc alakja az 1952-es, nosztalgikus, romantikus Rivaldafényben (Limelight) ismét felbukkant, itt már az öregedést, a hanyatló tehetséget az alkoholban lezüllött idős bohóc sorsán keresztül mutatta be. A benne elhangzott, Chaplin által szerzett dalok még napjainkban is hallhatók.
Zsenialitását hihetetlen szorgalma, perfekcionizmusra törekvése is megalapozta. Minden jelenetet nagyon sokszor próbált, napokig-hetekig ismételt, szorgalomban, munkaidőben nem ismert határt, néha akár a kimerülésig dolgozott, ami után sokszor ágynak esett.
Chaplin sosem volt amerikai állampolgár, adóhátralékai miatt zaklatták, felforgató tevékenységgel gyanúsították, így 1952-ben Svájcba távozott. Az 1957-ben Londonban készített Egy király New Yorkban elítélte az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság működését, a reklámvilágot, az amerikai élet egyéb visszásságait. 1966-ban rendezte A hongkongi grófnőt, a fáradt darabot Marlon Brando és Sophia Loren sem tudta sikerre vinni. 1972-ben „kibékült” az Egyesült Államokkal, villámlátogatást tett Los Angelesbe, ekkor vette át az életművéért járó Oscar-díjat. Majdnem haláláig dolgozott. 1975-ben lovaggá ütötte az angol királynő.
Nagyanyja roma származására emlékezve többször nyilvánosan kiállt a cigányság jogai mellett, nem sokkal halála után, 1978-ban a második Roma Világkongresszuson a születése napját, április 16-át a Roma Színészek Világnapjává nyilvánította.
A boldog vég
„Schopenhauer azt mondta, a boldogság negatív állapot; ezzel nem értek egyet. Az utóbbi húsz év alatt megtanultam, mi a boldogság. Az a szerencse ért, hogy csodálatos asszony a feleségem. Szeretném, ha többet tudnék írni erről, de akkor a szerelemről kellene szólnom, és a tökéletes szerelem a leggyönyörűbb kielégítetlenség, mert több, mint amennyit az ember kifejezni képes. Oona mellett mindig megújuló örömmel fedeztem fel jellemének mélységét és szépségét. Mikor egyenes tartású csinos alakja egyszerű méltósággal előttem halad Vevey keskeny járdáin, és simán hátrafésült fekete hajában megcsillannak az ősz szálak, hirtelen elborít a szerelem és csodálat hulláma, azért, mert olyan, amilyen – és elszorul a torkom.
Ebben a boldogságban néha kiülök a teraszra naplementekor, a messze elnyúló zöld gyep fölött kitekintek a távoli tóra és mögötte a bátorságot adó hegyekre. Semmire se gondolok ilyenkor, éppen csak élvezem a derűsen fenséges látványt.” (Charles Chaplin: Életem)
Chaplin magánélete viharos és emlékezetes volt, mint művészi pályafutása, számos viharos szerelemi kapcsolata volt, négyszer nősült, háromszor filmszínésznő-partnereit – 1918-ban Mildred Harrist, 1924-ben Lita Greyt, 1936-ban Paulette Goddardot – vette el. Ötvennégy éves volt, amikor megismerkedett Eugene O’Neill drámaíró tizenhét éves Oona O’Neill nevű lányával, akit 1943. június 13-án vett feleségül az író és közvélemény teljes elutasítása ellenére. O’Neill olyannyira ellenezte viszonyukat, hogy minden kapcsolatot megszakított Oonával, és csak Chaplin 1977-ben bekövetkezett halála után békült ki vele.
Chaplin élete alkonyán boldogan és kiegyensúlyozottan élt Oona oldalán, aki haláláig kitartott idős szerelme mellett, több mint három évtizedes együttlétük alatt pedig nyolc gyermekük született. Chaplinnek összesen tizenegy gyermeke született, közülük többen is a művészi pályát választották maguknak, Geraldine Chaplin is filmszínésznő lett. 1977. december 25-én halt meg a svájci Corsier-sur-Vevey-ben.
