Hogyan vált az irodalomtermelés a rezsimek működtetésének fontos részévé? Diktátorokról, a műveikről és a betűvetés egyéb katasztrófáiról.
Keservesen szórakoztató utazás a huszadik század diktátorirodalmába, melyből kiderül, hogy a könyvek néha ártani is tudnak az emberiségnek.
A diktátorok már a Római Birodalom idején is írogattak, a huszadik században azonban soha nem látott mennyiségben és példányszámban robbant ki belőlük az üres szóáradat a (néha szó szerint) rabul ejtett közönségre. A műfaj titánjai – többek között Hitler, Sztálin, Mussolini, Homeini és Mao – elméleti munkákat, eszmei kiáltványokat, verseket, emlékiratokat, sőt, esetenként romantikus regényeket írtak, megalkotva ezzel a diktátorirodalom agyzsibbasztó hagyományát.
Hogyan vált az irodalomtermelés a rezsimek működtetésének fontos részévé? Mit árulnak el ezen alkotások a diktátorok lelkivilágáról? És hogyan okozhat az írás és az olvasás maradandó károkat?
Ha van könyvtár a pokolban, annak tömött polcai az elmúlt évszázad leghírhedtebb alakjainak műveitől roskadoznak. A szerzők több millió ember halálát okozták szavaikkal, saját gondolataik fontosságába vetett hitük mégsem ingott meg egy pillanatra sem. Talán nem csoda, hogy – mint azt Kalder bemutatja – több diktátor is íróként kezdte pályafutását.
Daniel Kalder: A pokoli könyvtár
(Részlet a könyvből)
Sztálin
Lenin testét, amelyből immár elszállt a világvégvárás, a szenvedély és az életet adó gyűlölet, a moszkvai szakszervezeti székházban ravatalozták fel. Békésen oszladozott, miközben odakint a tömeg órákat várakozott a fagyban és hóban, hogy beléphessen az oszlopcsarnokba, ami valaha elegáns bálok pompás helyszíne volt, de mostanra a nagy szovjet halottak kiállítótermévé alakították át. A gyászolók halk tiszteletadással csoszogtak el földi maradványai előtt. Mi lesz most, hogy a Mi a teendő? nagy hírű szerzője csatlakozott Marxhoz és Engelshez a szocialista szentek panteonjában?
A jövő üres lap volt ugyan, azonban Sztálinnak már tervei voltak a holttesttel. A gyengélkedő Lenin utolsó kremlbéli látogatása után nem sokkal Sztálin felvetette a Politbüro tagjainak, mennyire elfecsérelnének egy nagyszerű szimbólumot, ha Lenin testét csak úgy átengednék az enyészetnek. Sztálin szülőföldjén, Grúziában papi szemináriumban tanult, tudta jól, hogy az emberek ki vannak éhezve a szentségre, rajonganak a csodákért, és imádattal tisztelik a szent relikviákat. Miért ne győzhetnék le az egyházat a saját pályáján azzal, hogy megőrzik és kiállítják Lenin testét?
Daniel Kalder: A pokoli könyvtár, Fordító: Bottka Sándor Mátyás, Athenaeum Kiadó, 2018
