Bolyai Farkas foglalkozott drámaírással és műfordítással, művészetekkel és bölcselkedéssel, amellett, hogy akadémikus és kollégiumi tanár volt, vegyész és műszaki alkotó, közgazdász és erdész, zeneelméleti tudósként és orvosként is megállta helyét.
A 770 oldalas, fotókkal és ábrákkal illusztrált Egy halhatatlan erdélyi tudós, Bolyai Farkas című kötet egyaránt szól a drámaíró és műfordító, a művész és bölcselő, az akadémikus és kollégiumi tanár, a vegyész és műszaki alkotó, a közgazdász és erdész, a zeneelméleti tudós és az orvosló Bolyairól. Az tanulmánygyűjteményben – amelyet Gazda István szerkesztett – több, nehezen hozzáférhető írás is helyet kapott.
A kötet bemutatja a sokak által tisztelt professzort és ezermestert, akinek életművét számosan csodálták, mások meg érthetetlenül tekintettek rá – olvasható a könyves műhely ajánlójában.
Bolyai Farkas 1775. február 9-én született a Szeben megyei Nagyszebenhez közeli Bólyán elszegényedett nemesi családban, apja szolgabíró volt. Hatéves korában már magyarul és latinul is írt és olvasott, ehhez iskolás évei alatt megtanult németül, franciául, olaszul, angolul, héberül és románul, s kívülről tudta (természetesen görögül) az Odüsszeia első tíz énekét. Fejszámoló tehetsége és zenei érzéke miatt csodagyereknek tartották, 14 jegyű számokból fejben vont négyzet- és köbgyököt. A tudásvágy olykor testi épségét is veszélyeztette: egy kísérlete során majdnem megvakult a berobbant lőportól.
Bolyai 1796-tól Jénában, majd Göttingenben tanult, ahol diáktársa volt a nagy német matematikus, Carl Friedrich Gauss. 1799-ben gyalog tért haza Göttingenből, majd Kolozsváron házitanító lett. 1801-ben házasságot kötött Árkosi Benkő Zsuzsannával és dolmáldi birtokán gazdálkodott. Első fia, János 1802. december 15-én született Kolozsvárott, amely akkor az Erdélyi Fejedelemség része volt. Két évvel később megszületett második gyermeke, Anna. 1804-től a marosvásárhelyi református kollégium matematika-fizika-kémia-csillagászattan professzora volt és 47 éven át tanított egészen 1851-es nyugdíjazásáig. Bolyai 1821-ben megözvegyült. 1824-ben újra megnősült, felesége Somorjai Nagy Teréz lett, s még két gyermeke született (Gergely és Berta), de 1833-ban második feleségét is elvesztette.
Bár jelentős pedagógus lett, állása csak sovány megélhetést hozott, így Bolyai sok mindenbe belefogott: fordított, tanulmányokat írt, új fűtő- és főzőberendezéseket tervezett, kocsmát bérelt, filológiával, rajzzal, zeneelmélettel is foglalkozott. Írt gyászjelentéseket és verses nekrológokat, még saját halálára is fogalmazott ilyet. A drámákat és egy fordításkötetet is közreadó Bolyai Farkast az irodalom-történetírás számon tartotta, de irodalmi tevékenységének nem tulajdonítottak különösebb értéket, inkább csak a nagy matematikus iránti tisztelet hangján szóltak róla. Bolyai drámai kísérleteinek jelentősége csak az 1810-es évek drámairodalmának a történeti feldolgozása során nyerte el méltó helyét. 1817-ben jelent meg Öt szomorú játék című kötete, 1818-ban A párizsi per, angolból lefordította Pope Próbatétel az emberről című művét. A Marosszéki lakodalmi szokások 1834-ben, a Szívhangok 1852-ben jelent meg, német, latin és magyar versekkel. A Jelentés (1855) búcsúja és végrendelete. Bolyai Farkas drámái – minden dramaturgiai hiányosságuk ellenére – fontos szerepet foglalnak el abban az alakulástörténetben, amely a magyar dráma kulturális szerepfelfogásának megerősödését,és a magyar nyelvű irodalom hagyományrendjének kiteljesedését. Bolyai Farkast 1832-ben a Magyar Tudós Társaság, szépirodalmi munkásságát értékelve, tagjának választotta.
Bolyai Farkas különös gonddal nevelte és irányította a matematika felé János nevű fiát, akiből minden idők egyik legeredetibb gondolkodású matematikusa vált. Nemcsak a tudományra, de vívásra, hegedűjátékra, zenei ismeretekre is maga oktatta. János már négyéves korában felismerte a geometriai alakzatokat. 12 éves korában került a marosvásárhelyi kollégiumba, azonnal a negyedik osztályba. Bolyai János sokszor helyettesítette apját a matematikaórákon, s Farkas büszkén állapította meg, hogy ő már semmi újra nem tudja megtanítani. János minden idők legnagyobb magyar matematikusa lett, s bár nézeteltéréseik megkeserítették mindkettejük életét, a fiú és apa közötti mély kapcsolat mindkettejük életére erősen hatott: „…annak a jele, hogy bizonyos tekintetbe Édes Apámat úgy nézem, mintha az én Énem volna” – írta egy levelében Bolyai János. A tudós Bolyai János Fogalmazványok a Tanhoz, illetőleg az Üdvtanhoz című kötetét apjának ajánlotta:
„Ajánlás
Bolyai Farkas atyámnak [az em]beriség javára s egyszersmind köz-szerencsétlenségünkre, értetlenségből s elragadott vad s vak indulatból félreismert magam (személyem) megismertetésére s illőbb színbe és fénybe helyezésére, szűvre, lélekre hatólag s kötőleg végrendeletül (-hagyományul, testamentomul), a legbuzgóbb s a közjóért égőbb szűvvel és biz(od)almason ajánlom a rüdeg bolyai birtok-, uradalomból […] vali elveivel ellenkezőleg, bosszúból mostohán kitagadni akart, de azalatt is a föld s világ (universum) minden kincseivel fölcserélni nem kívánt mennyei uradalomban élt s magának krisztusi erősséget s vigasztalást vett, szerzett, nyert
(első szülött) fia János.”
A zseniális ifjút a bécsi Császári és Királyi Hadmérnöki Akadémián folytatott tanulmányai után 1823-ban a Temesvári Erődítési Igazgatóságra nevezték ki, ahonnan ugyanabban az évben írta meg apjának világhírű levelét a nem euklideszi geometria felfedezéséről. Az új geometriát 1826-ban németül összefoglalta, de mivel az elveszett, 1831-ben Appendix címmel latin nyelven jelentette meg apja Tentamen című monumentális összefoglaló munkájának függelékeként.
Az Akadémiai Kiadó gondozásában korábban – Szénássy Barna jóvoltából – 1975-ben jelent meg kötet Bolyai Farkas életművéről.
Gazda István (szerk.): Egy halhatatlan erdélyi tudós, Bolyai Farkas, Akadémiai Kiadó, 2002
