„A bagolyfióka a csipkebokorra száll és lángra lobban a szeme. Kiterjeszti szárnyait a drótkerítés fölött és kíván magának egy halált.” Herta Müller szikár lendülettel írt prózája a mozdulatlan bánsági sváb falu apró csodákkal teli hétköznapjait tárja elénk.
Herta Müller: Fácán az ember, semmi több c. kötetében úgy tűnik, minden rendben. A kis közösség éli a maga apró örömökkel, bánatokkal, hétköznapi csodákkal teljes életét. Mint például Windisch, aki éveken át ugyanabba a kátyúba hajt bele kerékpárjával. A falu fölött mégis ott köröz a bagoly, a kívülről érkező fenyegetés szimbóluma. Az öreg bagoly elköltözik, és másik bagoly érkezik helyette. A bánsági sváb falu lakossága is kivándorol, egymás után hagyják el őseik földjét, és az öreg bagollyal ellentétben még azt is láthatják, milyenek azok, akik elfoglalják az üresen hagyott családi fészket. Az útlevél Windisch és családja számára drágán vett belépő egy új lehetőségeket ígérő világba. De kiderül, hogy az Új Világ se sokkal jobb, mint az elhagyott, és Windisch befejezésként újra ott áll az út kezdetén.
Herta Müller szikár lendülettel írt prózája a mozdulatlan bánsági sváb falu apró csodákkal teli hétköznapjait tárja elénk. A könyv 1986-ban jelent meg Németországban. A „Lélegzethinta”, „A róka volt a vadász” és a „Szívjószág” után a „Fácán az ember, semmi több” Herta Müller negyedik magyarul megjelent könyve.
A lúzerek világa
Richard Wagner: Kivándorlási kérelem című, magyarul is olvasható kisregényének utolsó lapján Stirner, a főszereplő, egy papírlapot fűz be írógépébe, és fogalmazni kezdi a címben szereplő kérvényt. Karcsú könyvében Wagner a bánsági német író hétköznapjait ábrázolja a nyolcvanas évek Romániájának szürke kisvárosában. A realista szöveg természetesen nem dokumentumértékű, ám annál hatásosabban mondja el, mit érzett a főszereplő Stirner és felesége abban az abszurd, diktatórikus világban, amelyben akkoriban élniük adatott. Milyenek voltak a mindennapok, hogyan boldogult az ember, vagy inkább hogyan nem; hogyan súgták be, jelentették fel, hogyan ürült ki a szerkesztőség délben, ha a boltban csirkét lehetett kapni, milyen diskurzusok folytak írókörökben, hogyan készült a város a Kárpátok géniuszának közelgő látogatására.
A szerző saját életrajzi adatait kölcsönözte Stirnernek, a könyvbéli feleség pedig Wagnerné, azaz Herta Müller – akkortájt gimnáziumi némettanár, illetve a Technometal nevű gépgyár műszaki fordítója – vonásait viseli. A történet a kivándorlási kérelemről valós; Herta Müller és Richard Wagner 1987 márciusában hagyta el Romániát és költözött Németországba. A házaspár később elvált. Herta Müller írói anyagát a gyerekkor és az ifjúság emlékei adják. Hatalmas batyut cipel, a málha most már évtizedek óta kitart. Eddig írott legjobbját, a honfi-, pálya- és sorstárs Oskar Pastior költővel közösen tervezett, de a Pastior halála után végül egyedül megírt művét, a Lélegzethintát, 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták.
A gulágra hurcolt bánáti szászok életét irodalmi formába öntő, különös, poétikus hangulatú Lélegzethinta egyben a legszemélyesebb családi történet is, hiszen Herta Müller anyja is ott volt a szovjet munkatáborba hurcoltak között:
„Az én családomban is mindenki egy-egy sziget volt. Az ötvenes években jártunk, gyerekkor a sztálinizmusban, eldugott falu, amelyből nem vezetett aszfaltozott út a városba – mégsem volt politikamentes övezet. […] A faluban 450 ház volt, körülbelül 1500 lakos. Mindenki folyamatos rémületben járkált az utcán. Senki nem mert beszélni róla. Gyerekként nem fogtam fel a félelem tartalmát, de a félelem érzése belém ette magát. Az én családomban mindenki sérült volt. Nagyszüleimtől mint ›népnyúzóktól‹ elvették a földjüket és a gyarmatáru-kereskedésüket. A környék egyik legjómódúbb emberének egyik napról a másikra annyi pénze sem volt, hogy kifizesse a borbélyt. A fia elesett a háborúban. A lányát, anyámat, öt évre munkatáborba hurcolták a Szovjetunióba, ahol látta az éh- és a fagyhalált. Apám túlélte a háborút. […] Anyám a gürcölésbe vetette magát a teljes testi kimerültségig. Apám az alkoholba menekült, abba sem hagyta az ivást, amíg meg nem bicsaklott a térde, le nem bénult a nyelve. Én pedig: fogalmilag semmit sem értettem, de az érzések szintjén mindent ebből a szótlan, hallgatással párosuló romhalmazból” – írja Müller.
Arról, hogy a bánsági németek közös élményanyaga hogyan csalta elő belőle az írót, ekképpen ír: „Már nem voltam ura önmagamnak, kellett valami, amivel biztosíthattam a magam számára, hogy a világon vagyok. Elkezdtem leírni addigi életemet – honnan jöttem, ezt a háromszáz éves, megmerevedett falut, ezeket a parasztokat a hallgatásukkal, ezt az apát a teherautójával a kátyús utakon, a piálását, a náci dalait a »bajtársakkal«. Ezt az anyát, ezt a kemény és zavart nőt, akit az egész élet sértett vérig, folyton kint a végtelen kukoricaföldeken. És magamat ebben a gyárban, a szoba nagyságú gépeket, az olajfoltokat mindenütt, mintha tükrök lennének, s felületükön függőlegesen csúsznék lefelé, be a földbe.” (Nádori Lídia fordítása)
A bánsági svábság irodalmát és szellemi teljesítményét elhomályosítja az erdélyi szászság jóval régebbi kultúrája. Érintőlegesen a két német nyelvű kisebbség eltérő hagyományairól is beszél az írónő „Az éjszaka tintából van” címmel megjelent CD-jén, amelyen gyermekkoráról mesél.
„A legtöbben, akik valamit is tudnak Romániáról, és tudják, hogy Romániából jövök, automatikusan rávágják, hogy persze, Erdély. A Bánságról nem hallottak. Nem is tudják, hogy ennek a két német nyelvű térségnek semmi köze egymáshoz” – így Müller. Földrajzilag és történelmileg is különböző térségek ezek, az erdélyi németek sokkal régebben, nyolcszáz éve települtek be, a bánáti svábok története nem ilyen régi, más a vallásuk, más dialektust beszélnek, más a táj, az erdélyi szászok evangélikusok és nagy, városi kultúrát hoztak létre, a mintegy háromszáz éves kisebbségi múltra visszatekintő, földművelésből élő bánáti svábság túlnyomó többsége katolikus. őseiket Mária Terézia alatt telepítették a térségbe. A két német ajkú kisebbség között úgyszólván semmilyen kulturális kapcsolat nem létezett. Elválasztották őket a Kárpátok hegyláncai, és összekötötte őket a Monarchia, amelyben éltek. 1945 után valamelyest változott a helyzet, hiszen a bánáti sváb falvakból sokan az erdélyi szász városokba mentek tanulni és dolgozni.
Többségükben ezt a pályát járták be azok a fiatal írók is, akik 1972-ben Aktionsgruppe Banat néven irodalmi csoportot szerveztek. A csoport tagjait esztétikai és politikai közösség kötötte össze. A gyanús szerveződés hamar a Securitate látókörébe került. A csoportot feloszlatták, tagjait vegzálták, megfigyelték, egyiküket-másikukat megpróbálták beszervezni. A rendszer kemény választ adott, letartóztatásokkal, kihallgatásokkal, fenyegetőzésekkel. A csoport tagjai közül néhányan a feloszlatás után újraszerveződtek, megalakítva az Adam Müller Guttenbrunn – kört, amelynek Herta Müller is tagja lett, mások visszahúzódtak. A legtöbbjük a szülőföld elhagyását, az emigrációt választotta, akárcsak az írónő és férje.
A kivándorlás a témája a Herta Müllera Fácán az ember, semmi több című művének. A bánáti faluban, nyomorúságos, kezdetleges körülmények között élő sváb család várja, hogy a hatóság engedélyezze kiutazását. Egész nyomasztó életük a várakozásról szól. Várják, hogy végre megkapják az útlevelüket. Átok sújtotta hely ez. Népballadai homály, babonaság. A diktatúra ebben a sárfészekben leplezetlenül megmutatja lényegét. Egyszerű a képlet, mi az ára, hogy a család útlevelet kapjon. Áldozatot kell hozni. A család lánya lesz az. Nem valami ősi emberáldozatról van itt szó. Csupán arról, hogy a hatalom, pontosabban akinek csak egy csöpp hatalom van a kezében, semmit sem ad ingyen. Cserekereskedelmet folytat. A zsákszámra hordott liszt azonban nem bizonyul elég értékes valutának. A hatalmat helyben képviselő milicista, de – a keresztlevél kiadása fejében – még a pap is nőt akar. A Windisch családnak pedig van egy lánya. Az ember pedig a cél érdekében olykor meghozza a maga kis áldozatait. A címbeli fácán – mint az Herta Müller egy interjújából kiderül – a román nyelvben lúzert jelent. Az írónő sűrű, poétikus nyelvének egyik forrása a román nyelv, amelynek képeit átülteti saját írói világába. A fácán nem tud repülni, esélye sincs a vadásszal szemben. Eleve vesztes. Müller könyve sűrű, súlyos történet a fácánlétről.
J. Győri László
Könyvjelző
