Igazán ismert és kiválóan játszó színészeket látni, egyáltalán nem ismert fiktív helyszíneken. A Felhőatlasz című filmet nagy várakozás előzte meg, és nem csak a színészgárda és a rendezők miatt. Maga a film az érdekes, kérdéseket felvető és dermesztő hatással bíró. − Csejk Miklós írása
Ha hat történetszál párhuzamosan egymás mellett halad, s egy szereplő legalább három, de inkább öt-hat karaktert is eljátszik, ráadásul megidéződik itt a posztapokaliptikus románctól kezdve a thrilleren és kalandfilmen át egészen a disztópikus sci-fi műfajáig majdnem minden, akkor mondhatjuk: ez most vagy valami, vagy megy valahova.
A film közepe táján elkezdtem számolni a történetszálakat, amit, őszintén szólva, még életemben nem tettem. Ezért a kalandért már érdemes volt megnézni a Felhőatlaszt, ugyanis nem igazán ment a számlálás. Egy-egy történetszál vissza-visszatér, majd eltűnik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban kerüljön újra elő, s ezzel a megszámlálhatatlan sokaság érzését keltse. A filmtörténetben kevés olyan film van, ami két, általában párhuzamos történetszálnál többet be merne vállalni. Az okok nagyon messzire vezetnek vissza, egészen az 1916-os esztendőig. Ebben az évben készítette el David Wark Griffith a Türelmetlenség című opuszát, melyben a párhuzamos montázst már nemcsak a feszültségteremtés eszközeként használja, hanem szerkesztési elvvé, sőt filozofikus közlendővé alakul. Egy ókori (Babilon ostroma), egy középkori (a hugenották lemészárlása Párizsban Medici Katalin idején), egy modern (gyilkossággal vádolt ártatlan férfi meghurcolása), végül egy bibliai esemény (Krisztus keresztre feszítésének története) adja a négy történetszálat. Arról már nem is beszélve, hogy téren és időn kívül Lillan Gish egy bölcsőt ringat, utalva az örök körforgásra és visszatérésre.
Griffith 163 perces filmjében már ekkor a történetszálak váltakozásával ritmust szabályoz, s nem ez az egyetlen erény, melyet a Felhőatlasz három rendezője (Lana Wachowski, Andy Wachowski, Tom Tykwer) megtanult Griffith-től. Itt is szó van az örök visszatérésről, itt is filozofikus a történet, ám van egy nagyon lényeges különbség a két film között, s nem az, hogy az utóbbi éppen egy perccel hosszabbra sikeredett elődjénél. Griffith ugyanis belebukott a vállalkozásába.
Nehéz majdnem száz évvel később levonni a tanulságokat, de az egészen biztos, hogy a bukást nem a sok történetszál okozta, mint azt a korabeli kritika írta. Sokkal inkább az, hogy négy valós történetet akart a rendező feldolgozni, s azok kevésbé hajlékonyak, kevésbé engedelmeskednek a dramaturgiai követelményeknek. A Felhőatlasz fiktív történeteit viszont már eleve úgy írták meg, hogy reflektálnak egymásra, s hol elvesznek, hol hozzáraknak a fő gondolati szálhoz. Ebben az esetben akárhány történetet láthatunk, esetünkben éppen hat kunkorodik párhuzamosan, nem fogunk zavarba jönni, mert sokkal szembetűnőbb az egylényegűség, ami összefogja egy egységes egésszé a szerkezetet. Még akkor is, ha a különböző szálak különböző műfajok stíluselemeinek jegyeit hordozzák magukon, az operatőri munka mégis egységes képi világgá varázsol mindent. Befogadás szempontjából ez előny, ám inkább olyan ez az egész, mintha valamiféle nagyon színes cukormázzal lenne meglocsolva.
A tartalom is furcsán kettős üzenetű. Egyrészt a szabadságról szól, nagyon is mai értelemben, vagyis az információs társadalmunk szabadságfogalmát górcső alá véve. Szabadságfokunk ezek szerint attól függ, mennyit tudunk arról a világról, amelyben élünk. Ha nagyon keveset, akkor a társadalom rabszolgái leszünk, s örömmel hallgatjuk az Egyvélemény Minisztériumából érkező híreket. Ám akármelyik korban akárhogyan is hívják az efféle intézményeket, mindig lesz ember (vagy klón), aki szembeszáll a hivatalos egyetlen véleménnyel, s ha porszem kerül a gépezetbe, csak idő kérdése a diktatúra bukása. Másrészről meg engem elszomorított a Felhőatlasz. Mert ugye egyrészről ez a mi csodálatos világunk, a maga emberi kalandjával, másrészről pedig, bár élhetnénk a földi paradicsomban, mégiscsak pokollá tesszük életünket.
A film szereplői alapvetően ebben a földi pokolban botorkálnak a rendezők szerint majdnem mindegy is, hogy melyik korban. Egyformán ugyanaz a pokol, s egyformán ugyanaz a lázadó ember attitűdje. Ha viszont mindig van lázadó ember, aki a film üzenete szerint egészen biztosan el fogja előbb vagy utóbb érni a célját, akkor mégis miért nem változik jelentősen a világ? Miért kell állandóan minden korban ugyanazokkal az előítéletekkel és emberi butasággal megküzdenünk? Miért győzedelmeskedhet mindig a rossz, vagy másként az emberi önzőség, kapzsiság, a másik kizsákmányolása, becsapása, elnyomása? Ezeket a kérdéseket már nem meri feltenni a film, amely inkább csak azt mantrázza, hogy nem szabad feladni a szabadságharcot, mert győzedelmeskedik a józan ész a butaság és kapzsiság és gonoszság felett. Majd az ember kijön a moziból, s éppen a villamosmegállóban kiált fel, hogy nem.
A Felhőatlasz fő mondanivalója az, hogy tetteinknek kihatása van a jövőre. Vagy másként vissza fogunk kapni mindent, ha újjászületünk. De nekem akárhogy is, a legizgalmasabb az ebben az egész mókában, hogy ez a film akkor készül iszonyatos mennyiségű pénzből, amikor bármelyik pillanatban kitörhet Európában a forradalom, vagy nevezzük inkább szegénylázadásnak. Ha jól értem, akkor a rendezők mozgatórugói szerint az elvvel a gazdagok is egyetértenek, mármint, hogy nem szép az elnyomás és kizsákmányolás, csak a gyakorlat, amit bemutatnak, a sorok közötti üzenet, mégis csak az, hogy a maga korában soha nem győz a lázadó, s az emberiség úgysem tud változtatni a sorsán, aki ki akar törni, beledöglik. Na jó, egyetlen pillanatra lehet, hogy boldog lesz egy icinke-picinkét. Úgy látom, kibújt a szög a zsákból: Hollywood letette a voksát. Úgy mond igent a változásokra, hogy az inkább nem.
Felhőatlasz – Cloud Atlas
amerikai – hongkongi – német – szingapuri misztikus – dráma, 2012
Rendezők: Tom Tykwer, Andy Wachowski, Lana Wachowski
Főszereplők: Tom Hanks (Dr. Henry Goose), Halle Berry (Luisa Rey, Jim Sturgess (Adam Ewing), Ben Whishaw (Robert Frobisher), Hugh Grant (Alberto Grimaldi), Susan Sarandon (Ursula), Keith David (Joe Napier), Jim Broadbent (Vyvyan Ayrs), James D´Arcy (Rufus Sixsmith), Hugo Weaving (Bill Smoke),
Forgalmazó: Budapest Film
David Mitchell Felhőatlasz c. regényébe ITT beleolvashatsz.
Csejk Miklós
