100 éve, 1923. február 12-én született Franco Zeffirelli olasz rendező, aki a film, a színház és az opera világában is maradandót alkotott és leginkább látványos Shakespeare-adaptációiról ismert.
Franco Zeffirelli egy férjes asszony és egy nős férfi házasságon kívüli gyermekeként látta meg a világot Firenzében 1923. február 12-én, Az egyes kutatások szerint Leonardo de Vinci leszármazottját a firenzei utcákon csak „fattyúként” nevezték, amit akkor ő még nem értette, mit jelent a szó, de később megtudta, hogy a nő apja felesége volt. Anyja, egy ügyvéd felesége, a város egyik előkelő szabóságában dolgozott, ott ismerkedett meg a gazdag szövetkereskedővel, aki nagy Don Juan hírében állt. A nő beleszeretett, terhes lett és megtartotta a gyereket. „Férje koporsóját egy másik férfi gyerekével a hasában kísérte. Rettenetes botrány volt” – írta Zeffirelli Önéletrajzában. Ugyanakkor a bátorság és a szeretet próbája is, amelyre a rendező büszke volt. Miután az asszony nem írathatta sem a saját, sem szeretője nevére, a Zefiretti nevet adta neki egy Mozart-alak után, ám tévesen Zeffirelliként írták be az anyakönyvbe. Sok évvel később az apa ugyan elismerte a fiát, a név azonban akkor már maradt.
Zeffirelli anyja korán meghalt, a gyerek akkor mindössze 6 éves volt. Nőrokonok nevelték. A kis „fattyú” az iskolában egy pap által megismeri a „másságot” is, majd egy középiskolás társa lesz első szerelme. „Mindig diszkrét voltam szexualitásom kérdésében. Csak tíz évvel ezelőtt San Franciscóban mondtam el, hogy voltak tapasztalataim férfiakkal. Igen, homoszexuális, nem gay. Ezt a szót gyűlölöm, offenzív, obszcén” – olvasható önéletrajzi kötetében.
A háború után folytatta ugyan tanulmányait, de érdeklődése a művészetek irányába fordult, elsősorban a Laurence Olivier rendezésében és főszereplésével készült V. Henrik című film hatására. Színészkedett, volt díszletépítő és díszletfestő, és életre szóló barátság szövődött közte és Luchino Visconti között, akinek 1948-ban asszisztense lett a Vihar előtt forgatásán. (Zeffirelli 2006-ban megjelent önéletrajzában vallott először nyíltan homoszexualitásáról, Visconti iránti szerelméről).
A szép, szőke, kedves Zeffirelli sokaknak tetszett, még a körülrajongott Viscontinak is. „Számomra Luchino a modellje mindannak, ami igazán számít” – írja a rendező, és bár Anna Magnani figyelmezteti, hogy Visconti „kígyó”, összeköltöznek. De amikor lopás történik Visconti házában, Luchino szemrebbenés nélkül tűri, hogy vendégét is előállítsa a személyzettel együtt a rendőrség.
Ez a pofon sokáig égette. Ugyanakkor kapcsolatuk sok ajtót megnyit előtte. Amikor Párizsba ment, magával vitte Visconti ajánló levelét Jean Cocteauhoz, Jean Marais-hoz, Coco Chanelhez, aki neki ajándékozta Matisse 12 balerina-rajzát. „Reprodukciónak gondoltam, és mind eredeti volt. Ezek mentettek meg a sovány esztendőkben”.
Önéletrajza kitér Liz Taylorral és Richard Burtonnel való kapcsolatára is. És meleg hangon emlékezik Maria Callasra, az egyetlen nőre, akibe talán egy kicsit szerelmes is volt.
„Akkor ismertem meg, amikor kövér, esetlen volt. Egy évvel később 30 kilót fogyott és varázsos nő lett belőle”. Zeffirelli szerette volna, ha Callas visszatér a színpadhoz. „Hogy meggyőzzem erről, elmentem még ahhoz a rettenetes Onassishoz is. Egy hajókiránduláson megpróbált hozzám közeledni, talán azért, hogy összeveszítsen Mariával”. Hiába: Callas mindörökre megmaradt a szívében, ahogy a róla forgatott film címe is mondja.
Zeffirellit, aki közreműködött Roberto Rossellini és Vittorio De Sica filmjeiben is, alapvetően a klasszikus zene és irodalom érdekelte. 1952-ben nagy sikerrel vitte színre Rossini Olasz nő Algírban című művét a milánói Scalában (ahol az idők során 21 operát mutattak be díszleteivel). Pályafutása során negyven operát rendezett, köztük Verditől a Traviatát és az Aidát, Donizetti Lammermoori Luciáját, a Bohéméletet Puccinitől, Wagner-művet viszont soha, mert csak a bel canto világát érezte közel magához. 1964-ben a londoni Royal Opera House-ban Maria Callas és Tito Gobbi főszereplésével állította színpadra a Toscát, s még ugyanabban az évben Párizsban, szintén Callasszal a Normát. A New York-i Metropolitanben évekig repertoáron volt az általa megálmodott Bohémélet, Tosca, Turandot és Don Giovanni. Több klasszikus operát meg is filmesített.
A Traviata látványtervét 1982-ben jelölték Oscar-díjra, majd megkapta a brit filmakadémia Bafta-díját. Színházban Shakespeare-drámákat ugyanúgy rendezett, mint Tennessee Williams-műveket, és ahogy filmjeiben, itt is sokszor maga tervezte a díszletet és a jelmezt. 1962-ben a Rómeó és Júlia amerikai színreviteléért speciális Tony-díjat vehetett át.
Zeffirelli „Shakespeare-specialista” filmesként ismert. Első játékfilmje 1967-ben A makrancos hölgy alapján készült, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnel a főszerepben (a szerepre eredetileg Sophia Lorent és Marcello Mastroiannit nézték ki). Az egy évvel későbbi Rómeó és Júlia több tabut is megtört: ő volt az első, aki valóban tinédzserekkel játszatta a darab szerint tizenéves veronai szerelmeseket, és egy meztelen jelenetet is beillesztett a filmbe. A rendezésért Oscar-díjra jelölték.
Az 1973-ban Assisi Szent Ferenc életéről készült Napfivér, Holdnővér sokak szerint minden idők egyik legszebb vallásos tárgyú filmje, melyben afféle virággyerekként mutatta be a rendalapítót, a zenét is a hippibálvány Donovan írta és adta elő (a folytatást Három fivér címmel 2005-ben forgatta). A Názáreti Jézus, melynek televíziós és filmváltozata is készült, témaválasztásával is vitákat gerjesztett, a végeredmény azonban a bibliai téma egyik legpontosabb filmes feldolgozása lett.
Az Amerikában készült A bajnok egy fiáért küzdő apa drámája, az érzelemtől telített, hol idillikus, hol sokkoló filmet sokan szentimentalizmussal vádolták. Ezt követte a Végtelen szerelem című modern Rómeó és Júlia-történet, amely végül pénzügyi fiaskónak bizonyult. Vitákat kavart Hamlet-adaptációja is, mert a címszerepre a korábbi akcióhős Mel Gibsont választotta.
Vászonra vitte Charlotte Bronte Jane Eyre című regényét, az Egy apáca szerelme című filmben egy családi kényszer miatt kolostorba vonult fiatal lány történetét mesélte el, az önéletrajzi elemekkel átszőtt Tea Mussolinivel című filmdrámája a fasizmus időszakában játszódik. Sokáig tervezte, hogy operafilmet forgat az ünnepelt szoprán Maria Callasszal, aki közeli barátja volt és több operában is instruálta. Végül 2002-ben rendezett szomorkás hangulatú filmet a díváról: a Mindörökké Callas a törékeny és sebezhető embert mutatja be életének válsághelyzetében, amikor hangja már nem az igazi.
Franco Zeffirelli élete utolsó éveiben kutyáival és két fogadott fiával, Pippóval és Lucianóval élt.
A rendező születésének 100. évfordulójáának ünneplésére árnyék vetül, hiszen a Rómeó és Júlia két főszereplője, Olivia Hussey és Leonard Whiting idén januárban jelentette be, hogy beperlik a Paramount Pictures stúdiót, mert úgy vélik, akaratuk és az előzetes megállapodások ellenére tiniként meztelen jelenet forgatására kényszerítették. A vád: szexuális abúzus, szexuális zaklatás és csalás. Olivia Hussey és Leonard Whiting mindössze 15 és 16 évesek voltak, amikor az 1968-ban bemutatott filmet forgatták. A rendező azt ígérte a két fiatal színésznek, hogy a forgatás során majd testszínű ruhát viselnek az erotikusabb jelenetek során, azonban a forgatás napján ez már fel sem merült. A bírósági beadvány szerint Hussey és Whiting ezen évtizedek alatt érzelmi károkat és lelki gyötrelmeket szenvedett, és egyikük karrierje sem tükrözte a film sikerét, írja a Sky News.
