„Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas” – írta Márai Sándor, azonban Perre Bayard szerint: „Az olvasás tehát mindenekelőtt nem-olvasás, méghozzá a könyvfaló olvasókra nézve is, akik egész életüket a könyveknek szentelik…”
Azonban azt még érdemes kiegészíteni, hogy Márai arra is tanácsot ad Ég és Föld füveskönyvében található Olvasni című írásában, hogyan érdemes, és hogyan nem érdemes könyvet olvasni:
„Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”
Habent sua fata libelli, a könyveknek megvan a maguk sorsa – mondta a 13. században Terenziano Mauro olasz író. Mondásának igazságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Pierre Bayard francia egyetemi tanárnak könyve, amely arról szól, hogy miként ne olvasson az ember könyveket, azóta is a legolvasottabbak egyike Franciaországban – és a Lazi Kiadó gondozásában már Magyarországon is kiadták.
A kissé terjedelmes cím igazából ennél is gyakoribb problémára kínál megoldást, nevezetesen: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?. Ilyen helyzetben már mindenki volt, maga Pierre Bayard pedig különösen sűrűn, nevezetesen mesterségéből kifolyólag: ugyanis irodalmat tanít az egyetemen, ezért, mint írja, nehezen tud kitérni az elől, hogy olyan könyveket kommentáljon, amelyeket még csak ki sem nyitott.
A szerző a nem-olvasás erényeit méltatva fontos beidegződéseket fricskáz meg. Az első az, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben az olvasás, különösen bizonyos – társadalmi rétegek szerint változó – szövegek olvasása kötelező, sőt ezeket tilos nem olvasni, a megvetés terhe mellett. A második bevett vélemény, hogy mindent el is kell olvasni az elejétől a végéig, aki nem olvas, majdnem olyan megvetendő, mint aki gyorsan, csak lapozgatva olvas és ezt el is árulja (például ha egy irodalmár bevallja, hogy nem olvasta el teljes terjedelmében Marcel Proust nagy regényfolyamát, holott legtöbbjükkel ez a helyzet). A harmadik az, hogy csak olyan könyvről lehet véleményt mondani, amelyet el is olvastak – holott, hangoztatja Bayard, „igenis lehet szenvedélyes vitát folytatni olyan műről, amelyet nem olvastunk, olyanokkal is, sőt főleg olyanokkal, akik szintén nem olvasták”.
Ahogy az esszé kibomlik, az olvasó meglepetten tapasztalja, hogy bizony a francia irodalom-oktató alaposan ismeri tárgyát – például részletesen felsorolja a nem-olvasás különböző, változatos típusait, a ki sem nyitott, az átfutott, a hallomásból ismert, az elfelejtett könyvek különböző fokozatait. S noha paradoxnak tűnik, minél több köze van valakinek az irodalomhoz és a könyvekhez, annál több az ilyen, nem – vagy nem teljesen – olvasott könyvek száma, hiszen mesterségéből következik, hogy még többet kellene ismernie közülük. Amikor pedig a könyv olvasója az arra vonatkozó tanácsokkal ismerkedik, hogy miként társalogjon a nem olvasott művekről, végül is az irodalom befogadásának különböző vonatkozásairól kap szórakoztató eligazítást.
„Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.”
A figyelmes könyvbarát – már amennyiben nem veszi igazán komolyan a szerzőnek az olvasás veszélyeire vonatkozó figyelmeztetéseit – Pierre Bayard művéből végül is nem a kultúra elutasítására, hanem éppenséggel könnyedebb fogyasztására, mint a magyar utószó szerzője, Kovács Ilona fogalmaz, „az olvasás felszabadítására” kap recepteket. Alighanem ez magyarázza, hogy a nem olvasásról szóló mű tartósan ott tanyázik a francia bestsellerlistán.
Mármint azoknak a könyveknek a listáján, amelyeket illik vagy illett volna elolvasni. Ez azonban korántsem azt bizonyítja, hogy vevői el is olvasták, csak azt, hogy megvásárolták. Aminthogy az, aki ezt az ismertetést böngészi, szintén nyugodtan feltételezheti, hogy megfogalmazásánál már alkalmazták a szerző tanácsait arról, miként kell beszélgetni – vagy írni – olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk.
