Tüdős Klára, az Operaház egykori jelmeztervezője és neves divatszalon-tulajdonos a háború alatt férjével üldözötteket bújtatott, majd kitelepítés és szegénység után írta meg Rongyok című memoárját.
Tüdős Klára (1895–1980) divattervező, néprajzkutató a Horthy-korszak izgalmas, a hagyományos keretekbe soha nem egészen illeszkedő alakja volt. A jómódú debreceni református családból érkező fiatal lány svájci és angliai tanulóévek után, kényszerű első házasságából kilépve Budapestre ment, hogy az Iparművészeti Főiskolán képezze magát. Hamarosan már az Operaház jelmezműhelyét vezette, balettszüzséket írt, filmet és színdarabot rendezett, majd Pántlika néven a magyar népviseletből merítő ruhakreációival divatszalont nyitott. Második házassága révén Zsindely Ferenc államtitkár, majd kereskedelmi miniszter oldalán az 1930–40-es években már a legfelső körökben forgott, miközben számos jó ügyet patronált a tehetséges parasztfiatalok Györffy Kollégiumától Zilahy Lajos „Szellemi Magyarország” mozgalmáig. A Református Nőszövetség elnökeként az ostrom alatt gyermekotthonokat szervezett; férjével együtt Istenhegyi úti villájukban üldözöttek tucatjait bújtatta. Zsidók, németellenes arisztokraták, illegális kommunisták rejtőztek ebben a „Noé bárkájában”. Tüdős Klára később megkapta a Yad Vashem Világ Igaza kitüntetését. 1951-ben a házaspárt kitelepítették: 12 éven át egy balatonlellei nyaraló gondnokaiként éltek nagy szegénységben.
Rongyok című memoárját Tüdős Klára húsz éven át, 1951 és 1971 között írta. Élete eseményeit sorra, mint a rongyosláda elfeledett kincseit, dédanyai báli ruhák sokszorosan átszabott maradványait veszi szemügyre. Mély istenhite fényében igen kritikusan vizsgálja korábbi döntéseit; emellett fordulatos, szórakoztató stílusban meséli végig gazdag élete történetét. A fényképekkel, dokumentumokkal, színes ruhatervekkel illusztrált könyvet Szekér Nóra történész tanulmánya, valamint bőséges jegyzetanyag és annotált névmutató kíséri.
TÜDŐS KLÁRA: RONGYOK. A TELJES MEMOÁR
(részlet a könyvből)
„Anyám, nagynénéim mind szenvedélyes kertészek voltak, de Nanukánk virágnyelvét egyik sem tudta úgy igazán eltanulni tőle.
Átmenetileg ezt a gangot is meglakta a kvadrupp, két hatalmas fikusz közé fészkelve be magát. Katinka néném, legkisebb a három Kálmánchey lány között, szívesen bebújt velem a kvadrupp két kitárt ajtószárnya közé. Nyolc évvel volt csak öregebb nálam ez a nagynéném, s a rongyokat pont úgy szerette, mint én. Csodálatos időket töltöttünk mi a kvadrupp bendőjében. Katinka mindenféle sleppeket, fátylakat gombos tűzött a ruhámra, s én illegettem magam, mint a valóságos királykisasszony.
Nanukám az ilyen mórikát nem nagyon szerette, s ha virágjai között babrálva ránk pillantott, nem állta meg szó nélkül: – Elég már ebből a folytonos cafrangolásból! Nincs leckéd, Katinka?
Ha magamra maradtam, kerestem a fásládából kukorica csutkát, és azokat öltöztettem. A bukjelszoknya és az óriás kalapok idejében nem is volt nehéz csutkából divatdámát formálni. Amikor értem jött a Fräulein, hogy hazavigyen a Péter fia utcába, sajnáltam levetkőztetni gyönyörű csutkáimat, s eldugdostam különféle nagyszerű rejtekhelyekre. Például a fiúk szobájába. Ez veszélyes, de biztonságos hely volt, mert nem csak nekem, de a szobalánynak sem volt szabad oda belépni. Elvben nagybátyáim maguk takarították ezt a szentélyt, de valósággal minden fogalmat felülmúló rendetlenség uralkodott ott. Nagyanyám időnként razziát tartott benne, és könyörte lenül tűzbe dobált minden, szobába nem való lomot. Közte persze az én divatcsutkáimat is. Bátyáim méltatlankodtak a tiplik, gumiragasztók és titokzatos alkatrészek megsemmisí tése miatt, de Nanukával szembeszállni nem volt lehetséges. Dühökben suttogva nekem ígérték a pofonokat, ha még egy szer bemerészkedem a szentélybe. Én bömböltem, nem annyi ra a fenyegetés, mint inkább a csutkáim miatt, de nagyanyám, ügyet sem vetve az igazságra, rákiabált a fiúkra: – Ne bántsátok a kicsit!”
