Scott Turow tud valamit. Adott számára egy bűntény, hozzá egy tárgyalóterem, és ő máris drámai jogi krimit sző köré. Az Ártatlanságra ítélve című jogi thriller szerzőjével beszélgettünk.
Scott Turow lényegre törő ember, pontosan azt nyújtja, amit az olvasók várnak tőle: interjúnkból az is kiderül, hogyan tud az ügyvédi és az írói munka között lavírozni, és miért döntött úgy, hogy több mint húsz év eltelte után folytatja az Ártatlanságra ítélve című regényét.
Napjaink egyik legsikeresebb amerikai jogi krimi és thriller írója izgalmas, fordulatokkal teli regényeiben a jogi világ furcsaságairól és a jogrendszer fehér foltjairól ír. Egy volt ügyész – ma gyakorló ügyvéd -, aki céltudatosan, tőmondatokban válaszolt kérdéseinkre, elárulva, hogy a regényeit az alapos felkészülésre időt hagyva, lassan írja, tart a beskatulyázástól, és élvezi az élet természetes kiszámíthatatlanságának izgalmát.
Turow 1970-ben diplomázott a jogi karon, majd a Stanford Egyetemen kreatív írást tanult 1972-ig. Az írást annyira élvezte, hogy végzését követően tanította is három éven át. Évekig dolgozott ügyészként, 1986 óta pedig Illinois egyik legelismertebb védőügyvédjeként dolgozik. Az 1987-ben kiadott Ártatlanságra ítélve című jogi krimije a műfaj egyik meghatározó alapregénye lett; mind a mai napig nagy hatással van arra, hogy a hasonló zsánerű filmekben és televíziós sorozatokban a nyomozás mellett nagyobb szerepet és fontosabb ábrázolást kapjanak a bírósági/jogi vonatkozású részek és a helyszínelés is. 1990-ben Harrison Ford főszereplésével nagy sikerű film készült a regényből.
Kezdeti karriertervei között szerepelt, hogy író és / vagy tanár legyen?
Elég fiatalon, mondjuk, 11 vagy 12 éves koromtól kezdve regényíróként képzeltem el magam álmaimban. A tanítás nem volt több létfenntartásnál, ami igen csekély motiváció egy ilyen fontos hivatásnál.
Milyen események, személyes tapasztalatok vezettek a jogi egyetemi jelentkezéshez, illetve az ügyvédi karrierhez?
Mind a főiskolai barátaim közül, valamint az újabban megismert barátaim közül is sokan ügyvédek. Lenyűgöz, a tevékenységük.
1977-ben jelent meg az One L non fiction regénye, majd tíz évvel később az Ártatlanságra ítélve (Presumed Innocent). Mi ösztönözte újra az írásra?
Igazából soha nem hagytam fel az írással – csak lassan írtam: 20-30 perceket reggel, és főleg munkába menet a zónázó vonaton. Első próbálkozásom a jogi iskola után egy regény volt, amely tetszett Jon Galassi-nak – aki aztán később az Ártatlanságra ítélvét megvette – , de akkorra nagyon szárnyakat kapott bennem a Ártatlanságra ítélve megírása.
Ma már mindennap ír?
Igyekszem. Reggel a legjobb.
Hamarosan a magyar olvasók is jobban megismerhetik majd a regényeit, pár szóban bemutatná önmagát?
Szeretek úgy gondolni magamra, mint egy regényíróra, de olyanra, aki jogi közegben kirívó emberi konfliktusokról ír.
1986 óta védőügyvédként dolgozik, mennyi ideig volt ügyész?
Nyolc évig.
Milyen tanáccsal szolgálna azoknak az ügyvédeknek, akiket nem elégít ki jelenlegi karrierjük és alternatívák után néznének: jog területén, vagy azon kívül keresgéljenek?
Ne csinálj olyat, amit nem szeretsz! Azok a képességek és készségek, melyek lehetővé tették a jogi tanulmányokban a túlélést – az ésszerű gondolkodás képessége, és a nyelvi készségek – segíteni fognak más típusú munkák során is.
Mit tanácsolna azoknak a jogászoknak, akik fontolgatják a regényírásba fogást?
Írjanak! Nem beszélni kell róla, csak kezdjék el!
Hány könyvét filmesítették meg?
Ötöt. Az Ártatlanságra ítélvéből színházi darabot is csináltak a mozifilmen kívül, a Burden of Proof és a Reversible Errors pedig tévé minisorozat lett.
Hisz az eredendő bűnben?
Nemigen. Bennünk lakozik a nagyon jó dolgokra és a nagyon sötét dolgokra való képesség, de az emberek alapvető szükséglete az együttműködés.
Ön személy szerint hogyan áll a halálbüntetés kérdéséhez?
Elutasítom, nem működik.
Olvas mostanában olyan művet, amely lenyűgözi, és nagyon tetszik önnek?
Nagyon élveztem Billy Lynn Long Halftime Walk!-ját.
Sok fiatal olvasója is van. Ön miket olvasott kamaszként?
Sok Dickenst és sokat Dumas apánktól.
Ügyvédként történeteket kell előadni a bíróságnak, egyszerű történeteket, melyek az adott helyzetbe tökéletesen beleillenek.
Igaz.
2010-ben fejezte be az Ártatlanságra ítélve folytatását, az Ártatlan (Innocent) című regényt. Miért döntött úgy, hogy több mint húsz év után újra hozzányúl az első nagyregényének témájához?
Mindig azt hangoztattam, hogy soha nem fogom folytatni. Valójában féltem, hogy beskatulyáznak egy Rusty Sabich sorozat írójának. De sok egyéb regény megírása után ez a félelmem elszállt, és olyan életszakaszba kerültem, amikor készen álltam a kezdetekhez visszatérni.
A legenda szerint az Ártatlanságra ítélve regényét a vonaton, munkába menet és jövet írta, jogi papírokat használva alátétnek. Még mindig így ír?
Gyakran írok vonaton, de manapság már iPad-en mobil billentyűzet segítségével.
Több helyen is említette, hogy újraolvasta az Ártatlanságra ítélvét, amikor a folytatásába fogott. Ha visszamehetne az időben ahhoz a fiatal íróhoz, aki akkor írt, lenne valamilyen bölcsesség, amit szívesen átadna neki?
Ó, azt szeretném tudatni vele, hogy a dolgok jól alakulnak, de ez aztán megfosztana az élet természetes kiszámíthatatlanságának izgalmától.
Molnár Noémi és Kibelbeck Mara
