Filmjeire tódultak a nézők, azon kevés mozisztár közé tartozott, akik a legveszélyesebb jeleneteket is dublőr nélkül forgatták. Iskolatársa volt Louis de Funes és Jean-Paul Sartre, élete társa Jean Cocteau volt. Jean Marais 100 éve született.
Jean Marais sokunk kedvence, elsősorban a régi, francia, kosztümös kaland- és történelmi filmek hőseként gondolunk rá, amint megmenti a hősnőt, miközben valódi hősként, kaszkadőr nélkül ugrál egyik ház tetejéről a másikra, majd a magason lévő ablakból egyenesen a mélybe ugrik, és a lován találja magát. Lenyűgözőnek találjuk, még ma is, filmekre harcedzett szemmel nézve is. Elég ha csak a A szép és a szörnyeteg kettősségére, A púpos vidámságára, A kapitány színvallására gondolunk. De Marais a modern kor filmjeiben is a sokszínűséget mutatta meg: a Fantomas filmek mind a mai napig népszerűek.
Száz éve, 1913. december 11-én született Jean Marais, a múlt század második felének egyik legnépszerűbb francia filmszínésze, a kosztümös kalandfilmek hőse, Ruy Blas megszemélyesítője. A normandiai Cherbourgban, Jean Alfred Villain-Marais néven látta meg a napvilágot. Még kisgyermek volt, amikor anyja – férjét otthagyva – gyermekeivel Párizsba költözött. Marais a legjobb gimnáziumba járt, ahol iskolatársa volt Louis de Funes és Jean-Paul Sartre is, de 13 évesen kimaradt, három év múlva pedig végleg felhagyott tanulmányaival. A színházhoz és a zenéhez kiskorától vonzódott, de sokáig csak elutasításban volt része, amikor dráma tagozatra jelentkezett, így alkalmi munkákból élt, esténként pedig színdarabokban és filmekben statisztált, amatőr színészként próbálkozott nevet szerezni.
A szép és a szörnyeteg sikere felé
És bár tagadhatatlan, hogy 1913-ban született, Jean Marais többször is hangoztatta, hogy születése időpontja 1937, amikor Jean Cocteau felfedezte. A fiatal és feltűnően jóképű fiatalembert 1937-ben választotta ki Jean Cocteau, a francia kulturális élet egyik meghatározó alakja a Szophoklész nyomán megírt Oidipusz király című drámájának egyik szerepére. Ekkor kezdődött a költő és a színész életre szóló kapcsolata, mely szerelem, mély barátság és tökéletes művészi együttműködés is volt egyben. Számára Cocteau egyszerre volt az apja, a barátja, a mentora és az élettársa. Kapcsolatuk Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig tartott.
Marais az író-rendező szinte valamennyi filmében szerepelt, így a Rettenetes szülők, az Örök visszatérés, A szép és a szörnyeteg, az Orfeusz című alkotásokban. Cocteau támogatása az ifjút nemzetközi hírű színésszé, a francia filmművészet egyik oszlopává tette – amihez persze nem csak a vonzó külső és Cocteau támogatása, hanem tehetség is kellett.
A szép és a szörnyeteg Cocteau filmje a közismert mese adaptációjaként pszichoszexuális értelmezések egész tárházát nyújtja. Ez volt a rendező első olyan egész estés filmje, amelyben minden művészi tehetségét megcsillanthatta: költőként, íróként, festőként és – hosszú évek tanulási folyamatának eredményeként – filmesként is. Jean Marais, akivel már régóta együtt élt vette rá, hogy elkészítse a művet, amelyben mindjárt három szerepet is eljátszhatott: a Szörnyetegét, a Hercegét és Avenant-ét (Belle kérőjét). Cocteau-t filmkészítőként már a kezdetek-kezdetén a „zseniális” szóval jellemezték, Marais közreműködésével ezzel a filmmel a teljes érzékre ható művészeti élményt tudott alkotni.
Marais a második világháborúban, Párizs felszabadulása után belépett a francia hadseregbe és kitüntetéssel szerelt le. Ezután nők millióinak szívét dobogtatta meg mint Ruy Blas a Királyasszony lovagjában, játszott kosztümös kalandfilmekben Henri de Lagardere szerepét A púpos-ban, A kapitány, Cléves hercegnő, A vasálarcos, Fracasse kapitány), a Fantomas-trilógiában ezerarcú gonosztevő volt.
Olyan kiváló rendezőkkel dolgozott, mint Jean Renoir, Luchino Visconti, partnere volt Yves Montand, Jean Gabin, Michelle Morgan és Louis de Funes. Filmjeire tódultak a nézők, azon kevés mozisztár közé tartozott, akik a legveszélyesebb jeleneteket is dublőr nélkül forgatták.
A hetvenes évektől már csak színházban játszott, a filmezéshez 1982-ben tért vissza, de korábbi sikereit nem tudta megismételni: eszköztára ekkorra már avittnak bizonyult. Utoljára Bertolucci Lopott szépség című alkotásában jelent meg a filmvásznon egy rövidke szerepben, színpadon utoljára Prosperót játszotta Shakespeare A vihar című színművében.
Élete utolsó tizenöt évét a Riviérán, a Cannes közelében fekvő nyugodt Vallauris falucskában töltötte, ahol kerámiákat készített, festett, megírta emlékiratait, gyakori vendége volt a közelben élő Pablo Picasso.
Tevékeny életet élt: Marais festőként, szobrászként és íróként is elismertnek számított, A faljáró című szobra, amelyet Marcel Aymé regénye ihletett, Párizs Montmartre negyedében látható.
Huszonöt éven át ő volt az elnöke a francia filmművészek szövetségének is. Életművét 1996-ban becsületrenddel, valamint a Művészetek és Irodalom érdemrend parancsnoki fokozatával ismerték el.
Élete végén egészsége megrendült, két alkalommal is súlyos mellhártyagyulladással kezelték, a múlt század második felének egyik legismertebb és legkedveltebb francia színészét 1998. november 8-án érte a halál, légzési problémák következtében halt meg egy cannes-i kórházban.
Halála megdöbbentette Franciaországot, mert szerették és tisztelték a huszadik század második felének egyik legismertebb francia színészét. Utolsó útjára ezrek kísérték, sírjára bronz portrét állítottak, amely A szép és a szörnyeteg főszerepében ábrázolja.
Ez a jóképű, daliás sztár, eszményi nőideál, generációk bálványa kiegyensúlyozott életet élt, Jean Cocteau-val Franciaország művészvilágának egyik legnépszerűbb párosát alkották. Társa halála után Marais tovább népszerűsítette Cocteau műveit, rendszeresen tartott könyveiből felolvasást. Élete mentes volt a botrányoktól, a harmóniát kereste mindenben. Egyik utolsó interjújában azt mondta: „Az élet igazságtalan. Nekem mindenből csak a legjobb jutott”.
