„Elég volt a felhőkből, a hullámokból és az akváriumokból, elég volt a sellőkből és a lágy fuvalmakból, nekünk a föld, a mindennapi élet zenéje kell.” Jean Cocteau francia költő, drámaíró, forgatókönyvíró, akadémikus, a modern költészet képviselője 50 éve halt meg.
„Az egyik legizgalmasabb művésze volt a múltnak tekintett huszadik századnak, és egyik legmegfelelőbb meghatározója a művészi kifejezésnek is. Egyszerre volt költő, író, festő, filmrendező, aki mindig bohém, játékos kedvű, látásmódjában szürrealista, alkotásaiban mindig újat kereső, akit a különlegességre mindig fogékony szellem jellemzett leginkább.”
Jean Cocteau: Két vers az álomról
(részlet)
Ó, arcodon e pillanatnyi szélcsend
Rémít, míg álmodol;
Múmiaként századok mélyén élsz lent
S nézel, álarc alól.
Egy régholt királynő gazdag képmása él
Tekinteted helyett,
Míg balzsamozza éj és szenvedély
Sötétre testedet.
Ó, tengerek foglya, vadmadaram,
Királynőm, légy szabad;
Álmaid zúgása közt halld szavam,
Merítsd fel arcodat.
(Ford.: Gyarmathy Erzsébet)
1963. október 11-én hunyt el Jean Cocteau francia író, költő, színész, filmrendező és festő, a művészetek polihisztora, a múlt század egyik legizgalmasabb művésze. Gazdag költői pályáját, a fiatalkori merész kísérletektől kezdve őszinte lírájú és a lélek mélységeit az igazi francia könnyedséggel és eleganciával tárja fel Cocteau, nagyszerű szerelmes versein át legutolsó korszakának klasszikusan érett terméséig.
Jean Maurice Eugène Clément Cocteau vagyonos és művelt nagypolgári családban született 1889. július 5-én a Párizs melletti Maisons-Lafitte-ben. Viharos ifjúkora volt: egy jó nevű magániskolából kicsapták, ekkor Marseille-be ment, ahol álnéven élt, és a rendőrség szállította haza, ekkor egy nála tizenhárom évvel idősebb színésznőbe szeretett bele, aki azonban kiadta az útját.
Cocteau tízéves korában kezdett írni, és még húsz sem volt, amikor megjelent első verseskötete. 1909-ben megkérdezte a híres Orosz Balett vezetőjét, Szergej Gyagilevet, írhatna-e balettet a társulatnak, és azt a tömör feletetet kapta: „Képesszen el!” A felszólítás nyomán Cocteau tollából olyan darabok születtek, mint a Parádé, amelynek zenéjét Erik Satie szerezte, a díszleteket pedig Pablo Picasso tervezte, vagy később – Milhaud zenéjével – az Ökör a háztetőn.
„Fele homályban, fele fényben: ilyenek a bolygók. A fél világ pihen, a fél világ munkálkodik. De a szendergő feléből titokzatos erő sugárzik.
Az emberrel megesik, hogy az álom-fele ellene mond az éber-felének. Abból beszél az igazi természete. Ha szerét ejtheti, hogy az ember hallgasson rá, és beillessze fény-fele rendjébe, veszélyessé válik a homály-fél. Megváltozik a szerepe.” (Jean Cocteau: A nagy mutatvány)
Az első világháború idején mentősofőrként szolgált a belga fronton, és összebarátkozott a vadászpilóta Roland Garrosszal (akiről a híres teniszpályát és -versenyt később elnevezték), neki ajánlotta a repülés által ihletett korai verseit. A háború után találkozott az akkor 16 éves Raymond Radiguet-vel, a francia próza „csodagyerekével”, A test ördöge szerzőjével, és szoros érzelmi viszony szövődött közöttük. Amikor öt évvel később Radiguet tífuszban meghalt, Cocteau az ópium rabja lett, és gyógykezelésre szorult.
A szanatóriumban a neves tomista filozófus, Jacques Maritain hatására gyakorló hívő lett. A húszas-harmincas években születtek meg legjobb prózai és színpadi művei, majd később filmjei: az Orpheusz című tragédia, a Vásott kölykök című regény, a Pokolgép című, az Oidipusz-témát feldolgozó dráma. 1930-ban került színre Búcsú című monodrámája, amelyből később Poulenc írt operát, ekkor készítette első filmjét is A költő vére címmel.
Már a francia kulturális élet egyik meghatározó alakja volt, amikor 1937-ben bemutatták A Kerekasztal lovagjai című darabját, amelynek egyik szerepét a fiatal és jóképű Jean Marais játszotta. Ekkor kezdődött a költő és a színész életre szóló kapcsolata, amely szerelem, mély barátság és tökéletes művészi együttműködés volt egyben. Kapcsolatuk, amely Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig tartott, az ifjú Marais-t nemzetközi hírű színésszé, a francia filmművészet egyik oszlopává tette – amihez persze nem csak a vonzó külső és Cocteau támogatása, hanem tehetség is kellett.
A nyomasztó második világháborús légkörben jelentek meg újabb drámái: a Rettenetes szülők, a Szent szörnyetegek, az Írógép.
A háború után visszatért a filmhez, 1945-ben megrendezte az ismert gyermekmesén alapuló A szép és a szörnyeteg című mozit Jean Marais főszereplésével. A halál és a költészet kapcsolatát vizsgáló Orpheusz című filmjével 1950-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját és a Brit Filmakadémia díját is. Képző- és iparművészként szintén jelentőset alkotott: Saint-Jean-Cap-Ferrat-ban elkészítette a Villa Santo Sospir belsőépítészeti berendezését, és nagyszabású freskósorozatba fogott többek között a mentoni városházán.
Cocteau 1954-ben a Belga Királyi Akadémia tagja lett, egy évvel később a Francia Akadémia is soraiba fogadta. 1960-ban megrendezte utolsó filmjét, az Orpheusz végrendeletét, majd végleg visszavonult. Párizshoz közeli, Milly-la-Foret-i otthonában érte a végzetes szívroham 1963. október 11-én, néhány órával azután, hogy régi kedves barátnője, Édith Piaf haláláról értesült. Társa halála után Jean Marais tovább népszerűsítette Cocteau műveit, rendszeresen tartott könyveiből felolvasást.
