„Galambősz ifjúságotok varázsa / Kedves, ki téli nap vagyok, nekem, / S ki, mint ti, úgy hajtom a szűzi rózsa / Fölébe ifjan őszülő fejem.” Ezen a héten a 136 éve született Jean Cocteau versét ajánljuk.
A költészet – hirdeti Cocteau – állandó magasfeszültség, megszállottság, rettenetes magányosság, átkos örökség, a lélek betegsége. A költő írás közben a benne munkáló irracionális erők parancsának engedelmeskedik, akaratlan tolmácsa, kényszerű közvetítője a lélek időtlen mélyeiből érkező homályos üzenetnek.
Mint Baudelaire, mint Mallarmé vagy Valéry, mint a mi Kosztolányink, Cocteau is tudatosan vallja a forma elsőszülöttségi jogát, eredendő primátusát a gondolat felett: „A költészet, ahelyett, hogy szavakkal ékesítene bizonyos eszméket, gondolatait a szavakból meríti. Előbb talál, és azután keres.”
Szegzárdy-Csengery József szerint a vers ezt az alkotás közben lassan megvilágosodó mondanivalót fejezi ki, a költő belső világát, „amelynek semmi kapcsolata sincs azzal, amit a valóságnak szoktak tekinteni”. „A költeménynek – írja Műhelytitok című nagy tanulmányában – egymás után el kell veszítenie mindazokat a szálakat, amelyek a valósághoz fűzik. Valahányszor a költő elvág egy ilyen szálat, a szíve verni kezd. Amikor az utolsót is elszakítja, a költemény elszabadul, fölszáll a magasba, mint a léggömb, amely önmagáért szép, s amelynek nincs már semmi kapcsolata a világgal.”
Jean Cocteau 1889. július 5-én Maisons-Laffitte-ben született és 1963. október 11-én Milly-la-Forêt-ben halt meg.
JEAN COCTEAU: AZ ŐSZ HAJTÓL…
Az ősz hajtól, ha fiatalok hordják,
Élénk az arc és selymes lesz a szem;
Tavaszidőn a szép olajfa lombját
Éppilyen örvendve nézegetem.
A tenger friss nedvével átitatta
Lassan a görög partok fövényét,
Hogy kettős magvú gyümölcsöd, olajfa,
Együtt rejtse Vénuszt és Kübelét.
Galambősz ifjúságotok varázsa
Kedves, ki téli nap vagyok, nekem,
S ki, mint ti, úgy hajtom a szűzi rózsa
Fölébe ifjan őszülő fejem.
(fordító: Somlyó György)
