„Most más világban él e fej, hol más a törvény / és más az értelem, / fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén, / távol s mégis velem.” Ezen a héten Radnóti Miklós fordításában a 61 éve elhunyt Jean Cocteau versét ajánljuk.
Cocteau a 20. századi francia költészetnek legszínesebb, nyugodtan mondhatjuk, legmulatságosabb alakjai közé tartozik. A hajdani avantgardista kísérletező, a francia irodalom fiatal fenegyereke, aki később akadémikus lett, az irodalomnak jóformán minden műfajával – verseken kívül esszével, regénnyel, útirajzzal, színdarabbal, filmmel, balettel – sikeresen kísérletezett (néhány regényét és színdarabját a magyar közönség is ismeri), azonkívül festett is, faliképeket, díszleteket, nyakkendőket, és ami a legérdekesebb, mindez – és még sok egyéb – megérződik költészetének változatosságán.
1889. július 5-én Maisons-Laffitte-ben született és 1963. október 11-én Milly-la-Forêt-ben halt meg.
JEAN COCTEAU: AZ ÁLOM ELKERÜL
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyübb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélekzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az útam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.
Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyü volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.
Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a fínom fujtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.
(Fordító: Radnóti Miklós)
