2020 teljesen felborította az életünket: a pandémia megváltoztatta a kultúrafogyasztási szokásokat, átírta a hagyományos színházi és mozis életet, a zenét, az olvasást, a könyvkiadást. Persze szerencsére idén is rengeteg jó alkotás született: ezúttal azokból a kötetekből szemezgettünk – bármiféle tematikus vagy stiláris koherencia nélkül –, amiket 2020-ban jó volt a kezünkbe venni. Íme, hét kedvenc (két skandináv és öt magyar) regény ajánlója a járvány évéből.
Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Kezdjük egy szuper novelláskötettel. Selyem Zsuzsa négy ciklusból álló tizenöt elbeszélését átitatja a humor és a líra, tematikusan pedig igencsak sokszínű alkotás: olvashatunk benne környezetvédelemről, állatokról, nőkről, férfiakról, bombakészítőről, prostituáltról (egyértelmű utalással Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versére), menekültekről, vagy a valóságshow-k rideg világáról. Selyem a hétköznapokról, aktuális létállapotunkról, személyes tragédiáinkról beszél megrendítően, mégis oly módon, hogy azok a befogadó számára elviselhetők legyenek. Ahogy a fülszövegben is olvasható: a kötet „megpróbál úgy vigasztalni, hogy ne hazudjon.”
Tamás Zsuzsa: Tövismozaik
Az év egyik leghangulatosabb regényét szintén egy Zsuzsa írta. A Tövismozaik nonlineáris története szerint a fiatal rajztanár nem akármilyen életválságot él át: otthagyja iskolai állását, pontot tesz diszfunkcionális házassága végére, tragikus módon elveszíti az édesanyját, nagy szerelme pedig lerázza, mint kutya a vizet. Az akadálypályák sorából az alkotás, a művészet lehet a kilábalási stratégia, még ha ez a választás a főhős számára nem is teljesen tudatos. A Tövismozaikban az öngyilkosságba menekülő anya és fojtogató lelki öröksége, egy halódó – tán sosemvolt – szerelem, a képzőművésszé válás folyamata és a folytonos kiútkeresésre való reflexió megkapó nyelvezetű és lírai hangulatú vallomásregénnyé áll össze.
Lars Kepler: Lázár
A skandináv bűnügyi irodalom idén sem hagyta cserben magyar rajongóit. A Lars Kepler névre keresztelt krimiszerző házaspár Joona Linna-sorozata a sokadik résszel folytatódik, és persze hozza is a megszokott színvonalat. Hard-boiled-krimiket idéző, magányos zsaruhősök, szinte transzcendens képességekkel rendelkező szupergyilkosok, életük megszokott rendjéből kibillentett átlagemberek sorjáznak a lapokon, akik csúfos halált halnak, vagy legalábbis koporsóba, titkos bunkerbe és hasonlóan rémisztő helyekre telepíti őket a szerzői fantázia. Kepler aprólékos, néha már tényleg fárasztóan részletező hajlama miatt ezt a könyvet az előzőeknél talán sűrűbben tettem le, de ettől függetlenül jár a szerzőknek a kalaplengetés: hasonló sűrű szövésű, gazdag és alapos szöveget biztosan nem egyszerű meló összehozni még akkor sem, ha már egy biztosan bejáratott termékről van szó.
Ane Riel: Fenyőgyanta
A skandináv krimik-sorozatban jelent meg, mégsem kifejezetten krimi, inkább rendhagyó pszichodráma a Fenyőgyanta, amelyben az apa-anya-gyerek szentháromságból tényleg mindenki minimum különc, de inkább súlyosan, ön- és közveszélyes módon elmebeteg. A furcsa leginkább az, hogy kiderül: az őrülteknél is létezik szeretet meg család meg összetartás, pont, mint azoknál az emberi lényeknél, akik általában normálisnak hiszik és definiálják magukat. Lassan hatolunk Riel fojtogató regényvilágába, ebbe a bizarr, kifordított logikájú családregénybe, és pont ilyen nehéz kihátrálni belőle: a Fenyőgyanta még sokáig kísérti az olvasót.
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
A Magyar Copperfield a második világháború Teleki terét eleveníti fel, Bereményi Sándor és családja történetét, s dramaturgiája szerint egyfajta nyomozás az elbeszélő tudatában, emlékeiben. A narrátort pontosan ugyanúgy hívják, mint az írót: a Teleki tér sajátos világában cseperedik fel, nagyapja, később pedig az anyja sajátos szabályrendszere alapozza meg az életét, s az ő útját követhetjük még körülbelül húsz éven keresztül. A szerző az ötvenes-hatvanas évek Budapestjének jellegzetes kulisszáival sem marad adós, s erős kontúrokkal megrajzolt, szuggesztív világot teremt, ami messze túlmutat a magánmitológián. A Magyar Copperfield tekintélyes méretű regény, de ez senkit se riasszon el: az egyszerűnek tűnő, valójában nagyon is komplex nyelv gyorsan beszippantja az olvasót, s el sem ereszti a történet végéig.
Szilasi László: Kései házasság
Ilma és a nyolc évvel idősebb Péter 1964-ben találkozik először, s innentől az életük – legalábbis a nő szemszögéből – szétszakíthatatlan egységet képez, bár a fizikai valóságban nem mindig keresztezi egymást az útjuk. A regény összes fejezete egy-egy évet ölel fel ebből a különös kapcsolatból, melyet az idős Ilma víz alatti visszaemlékezése nyit meg, s amely aztán a hatvanas évektől töredezett, szaggatott megformálásban halad előre egészen 2019-ig. A rendhagyó love storyba ékelődve folyamatosan – és mellékesen – felsejlenek a 20-21. század fontosabb történelmi eseményei, fordulópontjai, mintha ironikusan modellálnák a tételt, miszerint ha szerelmes vagy, a legnagyobb tettekre is vak leszel.
Háy János: Ne haragudj, véletlen volt
Háy Cégvezető című regényét idén még nem sikerült elolvasnom, de addig is álljon itt egy másik, szintén 2020-ban megjelent műve, a felkérésre írt Ne haragudj, véletlen volt. A kötet tulajdonképpen napló, ami a járvány tavaszi időszakát örökíti meg: márciusban indul, és egy hónap belső és külső eseményeit, benyomásait, gondolatszilánkjait varrja a szöveg testébe. A narrátor az elcsendesülő világot mintha arra használná fel, hogy rendezze gondolatait, belemélyedjen az emlékekbe, és közelebb jusson a traumák feldolgozásához. Ehhez sikerrel használja fel az énformát és a keresztbeutalásos technikát, s ily módon izgalmas, gondosan kidolgozott nyelvével jóval több lesz, mint egy ismert ember bulváros színezetű magánnaplója.
Hegedüs Barbara
