„Aranyból legyen a szív, ne vajból, mert az elolvad.” Kosztolányi Ádám bölcs volt, nehézségei ellenére csendben, több-kevesebb sikerrel próbált kitörni apja árnyékából, számára sokkal inkább terhes kötelességnek számított Kosztolányi Dezső fiának lenni, mint adománynak.
Noha Harmos Ilona írt Burokban születtem címmel könyvet, valójában férje, Kosztolányi Dezső élt egyfajta burokban, amit a családja óvott és éltetett. Az asszonyhoz legközelebb álló személy, akivel kölcsönös egymásra utaltságban rendezkedtek be a mindennapok meg- és túlélésére egyfajta elemien szoros anya-fiú kapcsolatot hozott létre, amit egyfelöl Harmos Ilona (túl)gondoskodása, másfelől Kosztolányi Ádám zárt, önmagát ellátni képtelen, kissé infantilis világa határozott meg. „Istenem, olyan képtelenül ügyetlen gyakorlati dolgokban, akár egy csecsemő” – írta az anya fiáról a Tüzes cipőben c. kötetében. – „Sokszor gondolok arra, hogy ha én ellépnék vagy meghalnék […], akkor talán felnőne az anyás gyermek, de nem merek belevágni ebbe a kísérletbe. Egyedüli mulattatónk volt éveken keresztül, aztán egyszerre csak rátört valami ijedtség, harag vagy bánat, és hátat fordított az életnek.”
Kosztolányi Ádám nem tudott kilépni apja árnyékából, azonban pszichiátere szerint sajátos magányában „sohase adta föl a realitáshoz való kapcsolatait, és soha nem is fogja feladni”; sőt, bizonyos helyzetekben kiváló emberismerettel, logikával, helyzetértékeléssel és tájékozottsággal rendelkezett. Hétköznapi feladataival, kapcsolataival azonban állandó nehézségei voltak. Mindezekben az anyja segítette ki.
„Kosztolányi Ádám neve mindenki számára ismerősen csenghet. A vezetékneve legalábbis bizonyosan. Apja révén jól ismert alakja a magyar művelődéstörténetnek – mégis alig tudunk róla valamit.
Kosztolányi Ádám, annak ellenére, hogy az apa árnyéka élete végéig ránehezedett, értékes és jelentős életművet hozott létre. A ma fellelhető teljes életművét tartalmazza ez a kötet: portréit, naplójegyzeteit, tanulmányait, cikkeit, kritikáit, lektori jelentéseit, hozzászólásait mások cikkeihez és versfordításait. Mindenképp érdeklődésre tarthat számot, és nemcsak azért, mert Kosztolányi Ádám történetesen Kosztolányi Dezső fia volt – hanem azért is, mert Kosztolányi Ádám saját, önálló jogán is jelentős alkotó volt, akinek folyamatosan értékelnie kellett önmagát:
„Hiúság és gőg majdnem ellentétes tulajdonságok. A hiú ember morális, törődik azzal, hogy másra milyen hatást gyakorol. A gőgös ember nem törődik vele.”
Kosztolányi Ádám élete végéig írt. Nem túl sokat és nem túl rendszeresen, de közel öt évtizeden át vetette papírra cikkeit, gondolatait. Életműve azonban belefér egy kötetbe.
Érdeklődése korán a lélektan felé fordul, a psziché és a nyelv összefüggéseit vizsgálja, több tanulmányt is szentel nekik. Foglalkoztatta a grafológia is. A negyvenes évektől az élő irodalom kezdte el érdekelni: ebből az időszakból valók kritikái. 1938–1946 között a kortárs irodalom hivatásos olvasója: a Révai Kiadó lektoraként több száz könyvet kell elolvasnia és véleményeznie. Egy lektori jelentés pedig csak annyiban különbözik egy könyvismertetésről, hogy nem jelenik meg.
Cikkeit, esszéit elsősorban filozófiai témában, filozófusokról írja, a legtöbbet Leibnizről. Visszaemlékezései forrásértékűek. Nemcsak azért, mert ő volt Kosztolányi Dezső fia, hanem azért is, mert – ahogy Vezér Erzsébet írta – „sokat tudott a korról, melyben felnőtt, emberekről, akik közt megfordult”, és apjáról is „józan tárgyilagossággal beszélt”. Ráadásul a kortársak szerint kiváló memóriája volt; ezt igazolják is azok az apró részletek, melyeket írásaiban felidéz, akár évtizedek távlatából is. József Attiláról például így ír:
„Melyik zeneszerzőhöz hasonlíthatnám őt. Leginkább Bachhoz. Bach zenéje kozmikus zene, amint Attiláé kozmikus költészet; a tengerek, csillagok, atomok mozgását érzékelteti. Ugyanaz a szigorú geometriai felépítés és ugyanaz az érzéketlenség – előbbi gondolatmenetem folytatva – , a psziché érzelmességének teljes hiánya. Mindamellett Bach néhány művében, például az Airben az érzés ritka magas fokára emelkedik, ilyenkor túltesz a romantikus zeneszerzők, egy Chopin, egy Schumann érzelmességén is.”
A Keserű nevetés ékesen bizonyítja, hogy Kosztolányi Dezső és fia, Ádám, nemcsak külsőleg hasonlítottak egymásra, hanem abban is, hogy mindketten egyformán műveltek voltak, több nyelven beszéltek, több nyelvből fordítottak, és hogy írók voltak. Igazi írók.”
Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés, Jaffa Kiadó, 2019
