Dustin Hoffman első rendezése érzékeny, a részletekre figyelő munka. A mesteremberes precizitás és a bohém kiszámíthatatlanság egyaránt jellemző rá. A történet pedig, akárcsak Victor Hugo és Giuseppe Verdi Rigolettója: szédítő mélységek nyitánya. Tenor, basszus, alt keresi szopránt, avagy Kvartett mindhalálig. − Csejk Miklós írása
Ha egy színész (esetünkben a filmtörténet egyik legtehetségesebbje) rendezni kezd, megijed a kritikus, elbizonytalanodik, mert bár a laikusok közelálló szakmának tekintik a színjátszást és a rendezést, bizony igencsak távol állnak egymástól. Mindkettő fával dolgozik, mégsem jut eszünkbe, hogy egy asztalos felcsap zongorakészítőnek. Abszurdnak találjuk. Mégis jó néhány filmszínész képzeli azt magáról, hogy alkalmas a filmrendezésre. Az egyenleg lehangoló, 99 százalékuk alkalmatlan. Épp ezért nagy öröm, ha kivételre bukkan az ember. Az egyik kedvenc példám Clint Eastwood, aki még a hivatásos filmrendezők jelentős részét is megszégyenítő tehetséggel viszi vászonra történeteit, arról már nem is beszélve, hogy remek színész is egyben.
Az egy százalék titka igen egyszerű: nem a miben, hanem a hogyanban rejlik. A megfilmesítés módja, a formanyelvről való rendezői látomás mibenléte tesz egy alkotást zseniálissá. Dustin Hoffman ráadásul nem biztonsági játékos, ugyanis egy olyan színdarabhoz nyúl, amelyet rémesen el lehet rontani. Egy olyan témát vesz górcső alá, amelybe középszerű rendezők mind bele szoktak bukni. Nem egy nyugdíjas otthont láttam már a mozivásznon egy-egy jelenet erejéig, s jelentős részük még picinyke figyelmet sem érdemelt. Nem azért, mert adott esetben nem volt akár mértanilag pontos a miliőfestés, hanem azért, mert egyáltalán nem volt meg bennük az a szellem, ami viszont Dustin Hoffman keze nyomán a Kvartett – A nagy négyes című film majdnem minden kockáját jellemzi. Átgondolt érzékenység, megfestett őrület.
Miközben egyrészt idős emberek lelkében tombol az élni akarás lázadása, másrészt szomorú tekintettel veszik tudomásul a sors abszurditását, a halál közelségét, aközben valamiféle panteista szemlélettől átitatott környezet veszi őket körül. Több száz éves fa magabiztossága, buja növényzet erotikája adja az elmúlás utolsó keringőjéhez a díszletet.
Már a kezdő kép is arról tanúskodik, a rendező tudja, mit akar. Egy nagyon idős nő, ezernyi ránctól barázdált arcával nyit a film, mégsem az elmúlás jut az eszünkbe, hanem az élet. Később is ott motoszkál a filmkockákon ez a gondolat: csodálatos az élet, hogy annyi gyönyörűséget produkál. Persze a nyugdíjas művészek otthonában lakók éppen úgy morognak, mint minden hasonló intézményben élő idősek, ám akárhogy is, de ők ismerik az örök fiatalság titkát. (Csak néha elfelejtik, ez is az öregkorral jár.) A titok igencsak egyszerű és nagyszerű. Nem, nem a művészet, nem is a tehetség, és egyáltalán nem a siker vagy a mulandó hírnév. (Ez utóbbit többször ki is nevetik a művészek a filmben.) Persze mindezeket a bűvészkalapjából, mint varázsnyulakat kihúzza a filmrendező, majd elhajítja. Nem, nem. A titok, amit pedig már gyermekkorunk óta tudunk, csak kevesen képesek rá, hogy ne felejtsék el, az igazán nagy művészek egyébként ezen kevesek közé tartoznak, a játék. A játékosságra való képesség, és az, hogy az életet egyáltalán ne vegyük túlságosan komolyan.
Ezek az emberek végigjátszották az életet, és bár a játékban voltak jók és rosszak is, soha nem lettek túl felnőttek ahhoz, hogy a szerep az arcukra fagyjon. Mert ez az arcra fagyott szerep a felnőttvilág egyik kellemetlen jellemzője. Erről szól Dustin Hoffman igazsága, mely már nagyon is túl van az öregek otthonának valóságán. Túl van a megírt forgatókönyvön, tegyük hozzá szerencsére, és túl van azon, hogy túlságosan komolyan vegye magát, mint rendező. Dustin Hoffmannak, úgy tűnik legalábbis, egyszerűen csak volt mondanivalója, s játszani akart. Talált hozzá egy történetet, amelybe bele lehetett csempészni ezt a mondanivalót, s amelyen túl lehetett lépni, amikor már megjött az ihlet, a szárnyalás időszaka. Egyébként meg, ahogy a sok „vén csont” ifjúként énekel, majd öregként elcsoszog nap mint nap, az maga az életfilozófia. Arról már nem is beszélve, hogy Dustin Hoffman elég sokat tud a filmképek erejéről is.
Arcok és kezek maradtak meg bennem napok, sőt hetek múlva is, tekintetek, melyek fürkészik a játszótársak reakcióit. Sorsok, életek. Az igazán nagy dolog mégis az volt, hogy mindezt természetes valósággá tudta varázsolni a rendező. Itt senki nem játszott, itt mindenki élt a kamera előtt. Itt már nem volt fontos, hogy pontos és tökéletesre csiszolt legyen a szerep. Itt már inkább a játék öröméről szólt minden. A jutalomjátékról. Ennyi is elegendő lenne a boldogságunkhoz, de a Rigoletto kapcsán még két fontos gondolata támadt a rendezőnek, s aktualizálja mindkettőt, ha nem is annyira botrányosan adja elő, mint a maga korában Victor Hugo és Guiseppe Verdi. Arról van ugyanis szó, hogy felháborodva beszél az egyik kulcsszereplő arról, hogy az opera a gazdagok kiváltsága lett, úri huncutság, megjelenésről és urizálásról szól manapság, szörnyű sznobság veszi körül. Pedig a kezdetek kezdetén az opera is a tömegekhez szólt, mindenki örülhetett neki, színt vitt a monoton életbe. Ami a kultúra legfontosabb feladata. Hoffman másik gondolata is fenomenális, megtalálta ugyanis a kapcsolatot az opera és a rap között. Mert mindkettőben arról van szó, hogy hátba szúrják a főhőst, csak az egyikben elkeseredettségében, csalódottságában, fájdalmában kezd énekelni, a másikban pedig ütős dalszöveget mond ritmikusan. Megvan tehát a generációs híd, kezdődhet az átjárás, az üzenet, és saját tapasztalatom szerint, nagyon szépen átjön a fiatalabb korosztálynak is.
Miről van tehát szó konkrétan? (Mert egy kritikában sem rossz, ha a végén felcsendül a finálé.) Mindkettő alapja a társadalomkritika. Victor Hugo drámája, A király mulat, melyből megszületett Giuseppe Verdi háromfelvonásos operája, a Rigoletto, többek között olyan emberekről szól, akik mindent megtesznek azért, hogy minél közelebb kerüljenek a hatalom dúsan terített asztalához, és akik könnyen veszik, amikor eltiporják a versenytársaikat mértéket nem ismerő kapzsiságukban.
Tegye föl a kezét, aki ismer olyan rap számot, ami szintén erről szól!
Kvartett – A nagy négyes
(Quartet)
angol vígjáték, 95 perc, 2012
rendező: Dustin Hoffman
forgatókönyvíró: Ronald Harwood
szereplők: Maggie Smith (Jean), Billy Connolly (Wilf), Michael Gambon (Cedric), Pauline Collins (Cissy), Sheridan Smith (Dr. Lucy Cogan), Tom Courtenay (Reginald)
forgalmazza: ADS Service
Csejk Miklós
