Salvador Dalí festő és García Lorca költő legjobb barátja volt. Neki köszönhetjük a filmművészet egyik legjelentősebb szürrealista alkotását. Luis Buñuel filmrendező, író harminc éve halt meg.
„…a humor mindig fekete humor… De az emberektől nemcsak azt várom el, hogy nevessenek, hanem azt is, hogy megértsék a humort. Engem mindig, hogy úgy mondjam, akaratom ellenére ejt rabságába a humor.” (Luis Buñuel, 1975)
Luis Buñuel Oscar-díjas spanyol filmrendező, a modern filmművészet egyik kiemelkedő alakja, akinek forgatókönyvei irodalmi igényű, rendkívüli precizitással és dramaturgiai tudással megalkotott írások, amelyek nem csak a filmkedvelők érdeklődésére tarthatnak számot, hanem a ma filmkészítői számára is tanulságosak lehetnek 30 éve, 1983. július 29-én halt meg.
Hogy lesz Párizsban a nevelés, a szokások, a vidéki erkölcs béklyóiból szabaduló spanyol fiúból korszerűen művelt, mindent befogadni kész európai szellem? Az Aragónia tartományban fekvő Calandában született 1900. február 22-én. Üzletember apjától, aki 1898-ban a spanyol-amerikai háborúban is harcolt, kalandos természetet örökölt.
Zaragozában tanult a jezsuitáknál, kiválóan, emellett jól sportolt és szépen hegedült. Tizenhét évesen beiratkozott a madridi egyetemre, ahol előbb mérnöknek tanult, majd filozófiával és irodalommal foglalkozott. Itt ismerkedett meg Salvador Dalí festővel és García Lorca költővel. Utolsó leheletem című önéletrajzában meglehetősen izgalmas világba viszi el olvasóit. Már-már regényes elbeszélései által megismerjük, hogyan találkozott a huszadik század forrongó művészetével, az azóta klasszikussá lett fenegyerekekkel, polgárriogató botránykeverőkkel, García Lorcával és Salvador Dalíval, Aragonnal és Tzarával, aztán a modern filmművészet nagyjaival, René Clairrel és Eizensteinnel, Chaplinnel és Erich von Stroheimmal.
1920-ban megalakította az első spanyol filmklubot, és kritikákat írt az ott bemutatott filmekről. Megismerkedett a freudi pszichoanalízissel, aminek hatására szakított a vallással. 1924-ben Párizsban a Filmművészeti Akadémiát látogatta, filmkritikusként és rendezőasszisztensként dolgozott. Megismerkedett a szürrealista mozgalommal, barátságot kötött Louis Aragon költővel és Man Rayjel, a dadaista képzőművésszel.
1928-ban Dalíval együtt elkészítette első filmjét, a 16 perces Az andalúziai kutyát, amely a filmművészet egyik legjelentősebb szürrealista alkotása. 1930-ban Franciaországban forgatta az erősen vallás- és burzsoáellenes Az aranykor című művét, amelynek vetítésén a Hazafiak Ligája és a Zsidóellenes Liga tagjai botrányt okoztak, majd a jobboldali sajtó vezetett hadjáratot ellene, végül a cenzúra teljes egészében betiltotta a filmet.
1933 és 1935 között Párizsban az amerikai Paramount vállalat számára dolgozott, majd a Warner Bros felkérésére Spanyolországban producerként közönségfilmeket készített. A spanyol polgárháború kitörése után felajánlotta szolgálatait a párizsi emigrációba kényszerült köztársasági kormánynak, amely 1938-ban Hollywoodba küldte, hogy technikai tanácsadóként részt vegyen a spanyol köztársaságról szóló filmek forgatásában. Egy darabig vágó, majd bemondó volt, később New Yorkban a Museum of Modern Arts munkatársa, de amikor kiderült, hogy ő rendezte az ateista szellemű Az aranykor című filmet lemondásra kényszerült.
1947-ben Mexikóban telepedett le családjával, itt készítette első mexikói remekművét, Az elhagyottakat. Lassan minden filmjét sajátos világlátása uralta: olyan álomvilágot mutat be, amelyben furcsa és váratlan dolgok történnek, munkáiban költőiség és az érzékenységből fakadó agresszivitás fonódott össze. 1960-ban visszatérhetett Spanyolországba, leforgatta a Viridianát, amelyet a spanyol hatóságok egyházellenesnek találtak, a cannes-i filmfesztiválon azonban nagydíjat kapott.
A hatvanas évek jelentős alkotásai közé tartozik az antiklerikálisnak tartott Az öldöklő angyal, a nyíltan politizáló Egy szobalány naplója, amelyben a kibontakozó fasizmus metaforáját adta, A nap szépe, amely az 1967-es velencei filmfesztiválon elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Három utolsó filmje, „trilógiája” – A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977) – Párizsban készült. 1972-ben A burzsoázia diszkrét bája elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat.
Életének utolsó éveiben Mexikóban élt, itt állt a háza, cellaszerű szobájával a hatalmas könyvtár és a céllövő terem mellett. Állítólag céllövő szenvedélye miatt lett erősen nagyothalló, filmjeit is hallókészülékkel készítette, és többnyire hang nélküli vetítésben nézte. 1983-ban megjelentette önéletírását Utolsó leheletem címmel, és még ugyanebben az évben, július 29-én Mexikóvárosban meghalt.
1997-ben Bikácsy Gergely tollából megjelent a Buñuel-napló című monográfia, amelyben „az irodalmi elbeszélésmódoktól függetlenedő filmes narrációnak egyik legnagyobb és megkerülhetetlen alkotója”-ként aposztrofálja a rendezőt, aki kalandos utat járt be: Isten dühös tagadásától az Istennel való ironikus vitatkozásig, a dühös polgárpukkasztástól a komikus abszurdig jutott, miközben formanyelve fokozatosan leegyszerűsödött.
Felhasznált irodalom:
Luis Buñuel: Utolsó leheletem
Eörsi István: Kitérő: Buñuel, Filmvilág
MTI Sajtó
