„Utálom a nyilvánosságot. Eltünteti a jó dolgokat, az emberi dolgokat” – vallotta Luis Buñuel Oscar-díjas spanyol filmrendező. A modern filmművészet egyik kiemelkedő alakja, „a szürrealista film pápája” negyven éve, 1983. július 29-én halt meg.
Buñuel filmjeiben a polgári társadalmat és a keresztény erkölcsöt bírálta. Nem csak javítani akart a jelenen, hanem valami egészen mást, újat akart létrehozni. Egyszer ezt mondta: „Számomra a polgári erkölcs erkölcstelenség, amely ellen harcolni kell; ez az erkölcs, amely olyan rendkívül igazságtalan társadalmi intézményeinken alapul, mint a vallás, a haza, a család, a kultúra, általában az úgynevezett társadalom pillérei.” (Michael Schwarze: Buñuel)
Buñuel gyakran ellentmondásos személyes filozófiájáról Orson Welles találóan megjegyezte: „Mélyen keresztény ember, és úgy gyűlöli Istent, ahogy csak egy keresztény képes”.
Luis Buñuel az Aragónia tartományban fekvő Calandában született 1900. február 22-én. Üzletember apjától, aki 1898-ban a spanyol-amerikai háborúban is harcolt, kalandos természetet örökölt. Zaragozában tanult a jezsuitáknál, kiváló eredménnyel, emellett jól sportolt és szépen hegedült. Tizenhét évesen beiratkozott a madridi egyetemre, ahol előbb mérnöknek tanult, majd filozófiával és irodalommal foglalkozott. Itt ismerkedett meg Salvador Dalí festővel és García Lorca költővel.
1920-ban megalakította az első spanyol filmklubot, és kritikákat írt az ott bemutatott filmekről. Ebben az időszakban ismerkedett meg a freudi pszichoanalízissel, és szakított a vallással. (Egy későbbi interjújában nem kevés iróniával jelentette ki: „Ateista vagyok, hála istennek.”)
1924-ben Párizsban a Filmművészeti Akadémiát látogatta, filmkritikusként, majd rendezőasszisztensként dolgozott a francia avantgárd film egyik kiváló rendezője, Jean Epstein mellett. Megismerkedett a szürrealista mozgalommal, barátságot kötött Louis Aragon költővel és Man Rayjel, a dadaista képzőművésszel.
1928-ban Dalíval együtt elkészítette első filmjét, a 16 perces Az andalúziai kutyát, amely a filmművészet egyik első és legjelentősebb szürrealista alkotása. Kegyetlen kezdő képsorától (egy kéz borotvával átvágja egy lány szembogarát) maga Buñuel is több napig rosszul volt. Georges Sadoul francia filmkritikus a film megjelenése után úgy jellemezte, hogy „‘Olyan szép, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása a boncoló asztalon’ – Lautréamont e mondata valósággal jelige lett a szürrealisták számára, s ez Az andalúziai kutya kulcsa is.”
Buñuel az önéletrajzában azt írja, hogy a forgatókönyv írása során egy szempontot tartottak szem előtt: „[…] egyetlen olyan ötletet, egyetlen olyan képet sem vehetünk be, melyet racionális, pszichológiai vagy kulturális alapon meg lehet magyarázni. Szabad teret kell engednünk az irracionálisnak. Csak olyan képet szabad elfogadnunk, amely minden magyarázható ok nélkül lenyűgöz bennünket.”
1930-ban Franciaországban forgatta az erősen vallás- és burzsoáellenes Az aranykor című művét, amelynek vetítésén a Hazafiak Ligája és a Zsidóellenes Liga tagjai botrányt okoztak, majd a jobboldali sajtó vezetett hadjáratot ellene, végül a cenzúra teljes egészében betiltotta a filmet.
1933 és 1935 között Párizsban az amerikai Paramount vállalat számára dolgozott, majd a Warner Bros filmvállalat felkérésére Spanyolországban producerként közönségfilmeket készített. 1933-ban rendezte meg megrázó erejű dokumentumfilmjét Föld, kenyér nélkül címmel az ország egyik legelmaradottabb vidékének szörnyű nyomorban vegetáló lakóiról. A spanyol polgárháború kitörése után felajánlotta szolgálatait a párizsi emigrációba kényszerült köztársasági kormánynak, amely 1938-ban Hollywoodba küldte, hogy technikai tanácsadóként részt vegyen a spanyol köztársaságról szóló filmek forgatásában.
Egy darabig vágó, majd bemondó volt, később New Yorkban a Museum of Modern Arts munkatársa, de amikor kiderült, hogy ő rendezte Az aranykor című ateista szellemű filmet, lemondásra kényszerült. Szürreális, álomszerű utazás egy szenvedélyes párral a középpontban.
Buñuel 1947-ben Mexikóban telepedett le családjával, első mexikói remekműve Az elhagyottak volt. Lassan minden filmjét sajátos világlátása uralta: olyan álomvilágot mutatott be, amelyben furcsa és váratlan dolgok történnek, munkáiban költőiség és az érzékenységből fakadó agresszivitás fonódott össze. 1960-ban visszatérhetett Spanyolországba, leforgatta a Viridianát, amelyet a spanyol hatóságok egyházellenesnek találtak, az 1961-es cannes-i filmfesztiválon azonban nagydíjat kapott.
A hatvanas évek jelentős alkotásai közé tartozik az antiklerikálisnak tartott Az öldöklő angyal, a nyíltan politizáló Egy szobalány naplója, amelyben a kibontakozó fasizmus metaforáját adta, A nap szépe, amely az 1967-es velencei filmfesztiválon elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt.
Három utolsó filmje, „trilógiája” – A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977) – Párizsban készült.
1972-ben A burzsoázia diszkrét bája elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A film szép és megejtő kommercializálása a szürrealista ábrázolásmódnak: a burzsoáziáról úgy rántja la a leplet, hogy Oscar-díjjal jutalmazzák. A valóságnak hitt történetben többször is álmodnak a szereplők, sőt néha arról álmodnak, hogy mit álmodik a másik, így az eredeti álmot is beszámítva (hiszen az egész film egy nagy álom) háromszoros álomképet kapunk.
A trilógia második része, A szabadság fantomjában a különféle, logikailag össze nem kapcsolódó jeleneteket hagyományos dramaturgiai megoldással fűzik egybe az alkotók: a soron következő jelenetbe mindig az előzőből kilépő szereplő révén jutunk át. A klasszikus történetnek aligha mondható eseménylánc 1814-ben indul a spanyol királyság – Napóleon kiűzetését követő – restaurációjával és hamarosan a jelenbe vált át.
A vágy titokzatos tárgy című utolsó filmjében a történet hőse egy ötvenes, dúsgazdag nagypolgár, aki eszeveszetten beleszeret a szobalányába, s meg akarja vásárolni. Amikor ez nem sikerül, követni kezdi, sőt, üldözni, kutatni álmainak titokzatos tárgyát. A lányt fürkésző megszállottsága olykor irtózatosan megalázó helyzetekbe sodorja…
Életének utolsó éveiben Mexikóban élt, itt állt a háza, cellaszerű szobájával a hatalmas könyvtár és a céllövő terem mellett. „Utálom a nyilvánosságot – mondta Buñuel egy interjú során 1960-ban. – Eltünteti a jó dolgokat, az emberi dolgokat. Csak a barátaim véleménye érdekel. És a pénz? Ha túl sokat keresek, lehet, hogy abbahagyom a munkát.”
Állítólag céllövő szenvedélye miatt lett erősen nagyothalló, filmjeit is hallókészülékkel készítette, és többnyire hang nélküli vetítésben nézte. 1983-ban megjelentette önéletírását Utolsó leheletem címmel, és még ugyanebben az évben, július 29-én Mexikóvárosban meghalt.
1997-ben Bikácsy Gergely tollából megjelent a Buñuel-napló című monográfia, amelyben „az irodalmi elbeszélésmódoktól függetlenedő filmes narrációnak egyik legnagyobb és megkerülhetetlen alkotója”-ként aposztrofálja a rendezőt, aki kalandos utat járt be: Isten dühös tagadásától az Istennel való ironikus vitatkozásig, a dühös polgárpukkasztástól a komikus abszurdig jutott, miközben formanyelve fokozatosan leegyszerűsödött.
