Márai Sándor 1972-es naplóbejegyzése (nem kevés öniróniával) hívja fel a figyelmet akaratán kívül „kalandos” életének és nem kevésbé kalandos sorsú műveinek összefüggéseire.
Márai Sándor: Az elmúlt ötven évben sok mindent csináltam, amit nem kellett volna, sok mindent írtam, mondtam, amit okosabb lett volna nem megírni és nem kimondani. Az egész, együtt, ez volt az élet. Minden más csak ennek feltétele volt. Nem tehettem mást, úgy írtam, ahogy éltem.
Márai Sándor 1972-es naplóbejegyzése (nem kevés öniróniával) hívja fel a figyelmet akaratán kívül „kalandos” életének és nem kevésbé kalandos sorsú műveinek összefüggéseire. A naplók jóvoltából szinte a nyilvánosság előtt leélt élete a huszadik század történelmének, a magyar író és irodalom sorsfordulatainak olyan példázatává emelkedett, amelyben művészet, politika, magánélet, polgártudat egyként jellegzetes alakzatként formálódott. Ezáltal a huszadik századi jellegzetes életlehetőséggé, életrenddé emelkedett.
Ez a kötet ennek az életműnek a nyomába eredt, és az életmű által fölvetett irodalmi és ezzel az irodalommal egybehangzó más kérdésekre keresi a lehetséges feleletet.
Az életmű szerveződésétől a népszerű-sikeres íróvá válásig, onnan a kényszerű emigrációig, majd a létformává lett számkivetettségig kíséri végig az írói pályát. Feltárja: az életmű miként visszhangzott a magyar kritikában, és a tiltás után miként indult be a széleskörű befogadás folyamata, miután a hazaérkezett hagyatékból sorra megjelentek a naplókban jelzett önéletrajzi és más tárgyú művek. Ez utóbbiak juttatták el a régebbi és az emigrációs alkotásokat a rejtőzködéstől a nyilvánosságig, kiteljesítvén az immár európai hírnévre szert tett Márai Sándorról tudott, sejtett, láthatóvá tett ismereteinket.
Fried István irodalomtörténész, egyetemi tanár a Márai-életmű egyik legkiválóbb kutatója, aki nemcsak megismertette több nemzedékkel Márait, de újra fel is fedezte.
Ahogy Márai maga írta:
„Este nyolckor születtem, fújt a szél,
Kassát szerettem és a verseket,
A nőket, a bort, a becsületet
S az értelmet, mely a szívhez beszél,
Mást nem szerettem, minden más titok,
Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.”
Márai Sándor nem élt könnyű időkben, ám mindig hű volt önmagához és szülővárosához Amellett, hogy magyar volt, globális és nagylelkű gondolkodó is volt, olyan, akinek a hagyatékához akkor is vissza kell térni, ha nem értünk egyet minden részletével. Pályája során a legkedveltebb prózaírók közé tartozott. Az 1890-1900 között született nemzedék legifjabbja már 1918-ban kötettel jelentkezett szülővárosában, Kassán. Maráinak minden könyvét kíváncsian kapkodták el az olvasók; többi prózaíró-kortársáról szólván érdekes módon nem annyira sikeres írókról, mint inkább sikeres könyvekről beszélhetünk. Márai mellett talán csak Zilahy Lajosnak és Hunyady Sándornak volt törzsközönsége, írtak légyen bármit.
Márai Sándor életútja emigráns léte miatt is speciális helyet foglal el az irodalomtörténetben. Rengeteg időt töltött külföldön, ennek ellenére 70-80 éven át szilárdan megőrizte magyarságát és azokat az értékeket, amelyekben hitt.
Márai a kor több fontos személyiségével, így Thomas Mann-nal, Stefan Zweiggel is élénk levelezést folytatott, ezekből a levelekből, a bennük megfogalmazott gondolatokból megragadható a kor, amelyben élt. Naplóbejegyzései megmutatják ki, hogyan változott meg világlátása és a társadalomról alkotott képe a második világháború szörnyűségeinek hatására.
Fried István: Márai Sándor – A huszadik század koronatanúja, Kiadó: Szépmíves Könyvek, 2018
