Barabás Miklós a reformkor legjelentősebb magyar arcképfestője volt. Életrajza bemutatja, hogyan tudott érvényesülni egy tehetséges festőművész és bepillantást enged a 18. századi európai, azon belül az erdélyi és magyar arisztokrácia világába.
„Születtem 1810-ben febr. 22-én Márkosfalván, Erdélyben, Háromszéken. Édes atyám márkosfalvi Barabás János, édes anyám dalnoki Gaál Therézia volt, dalnoki Gaál István leánya.
Az öntudatra fejlődésem előtti viszonyok és eseményekről csak édes anyám és mások előadásai szerint jegyezhetek fel egyet mást, ezek szerint:
Édes atyám a jobb birtokú nemesek közé tartozott, Márkosfalván és Feltorján (vagy úgynevezett Karatnán) bírt ingatlanokat. (Felső-Torja, mint tudom, Felső Fehérmegyéhez tartozott akkor.)
Az I. Napoleonnali háborúk alkalmával insurgált nemesség közt édes atyám a felső fehérmegyeiekhez csatlakozott, kik közt főhadnagyi rangot viselt.”
Születtem 1810-ben febr. 22-én Márkosfalván, Erdélyben, Háromszéken. Édes atyám márkosfalvi Barabás János, édes anyám dalnoki Gaál Therézia volt, dalnoki Gaál István leánya – kezdi önéletírását a magyar biedermeier festészet legkiválóbb mestere, Barabás Miklós, akinek portréi alapján ismerhetjük Széchenyi, Arany, Teleki László, Batthyány Lajos, Görgey Artúr, Liszt Ferenc és megannyi ismert személy képét. Tehetségéről már életében legendák keringtek, miszerint négy évtized távlatából emlékezett megfestendő arcokra, aztán amikor összevetették a kész képet fotókkal, mindenki azt hitte, hogy arról másolt…
Életrajza pompás karriertörténet, a korszak egyik legjobb és legizgalmasabb memoárja, mely a 19. század elejétől 1887-ig követi a személyes történet mellett az erdélyi és európai eseményeket. A helyszínek magukért beszélnek: Kolozsvár, Bécs, Bukarest, Itália, Pest, újra Erdély, az krónika pedig egyszerre szól gyerekkorról, sikerekről, a pesti árvízről és a kolozsvári télidőkről, a szabadságharcról és a kiegyezésről, a Pesti Műegyletről és a családi titkokról.
Az első kiadás 1944-ben jelent meg Kolozsváron, az ahhoz készült eredeti előszó és jegyzetek is helyet kaptak a kötetben, az újraszerkesztés megjegyzései mellett.
„Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében, a hol ekkor igen divatos volt az albumok, az aquarellek gyűjtése s engem sokan látogattak meg és albumból sok aquarell vázlatot adtam el.”
Barabás Miklós önéletrajzának időtartama a magyar művészet legjelentősebb korszakával esik egybe. Az úttörők közül sokan letörtek, sokan külföldön találták meg érvényesülésüket, sokan más, megbecsültebb pályával cserélték fel a rögös művészi pályát. Barabás Miklós az első, aki, bár külföldön is megállja a helyét, mégis itthon marad, és győzelmesen veszi fel a harcot a beáramló idegen művészekkel. Első, aki hazájában – és szűkebb erdélyi hazájában is! – hírt-nevet és jelentékeny vagyont szerez művészetével. Nagy szó ez abban az időben, amikor még a magyar művészettörténet hivatásos művelői is azt hirdetik, hogy a magyar fajnak nincs hajlama a művészetek iránt, s minden komoly művészi megbízást szinte magától értetődőleg az élelmes bécsi művészek sajátítanak ki maguknak – írta a műről anno Bíró Béla.
A Szépmíves Könyvektől már megszokott/megszokhatatlan áldozatos munkája eredményeként – az Erdélyi Szépmíves Céh 1944-es kiadása után – ismét elmélyedhetünk Barabás Miklós saját szavaival megörökített életművében, amelyben fontos szerepet töltöttek be a főúri és polgári megrendelésre készült portrék, miközben a kíváncsi művész a fényképészet felé is nyitott.
„1836-ban szeptember 10-én a magyar tudományos akadémia megválasztott levelező-tagjának.
Nem kerestem ezt, de megérdemelni igyekeztem. Már régi vágyam, belső ösztönöm vitt arra, hogy a távlat tudományát alaposan megtanuljam, de eközben Brassai Sámuel szavait követtem, hogy a tudomány olyan, mint az erény, az ember csak magában keresse jutalmát. Sokan száraznak mondják a távlattan tudományát, de én minél tovább tanultam és fejtegettem, annál inkább megszerettem. Velenczében egyszer William Leitch barátómmal rajzoltam épületeket, ő ebben nagyon járatos volt s engem bosszantott, hogy az ő rajza tökéletesebb, mint az enyém. Már ekkor elhatároztam, hogy amint valahol megállapodom, ha nincs is szándékomban az architektúrát szakmámnak választani, de annak egészen hibátlan rajzát tudni akarom, bármikor legyen is reá szükségem.”
Márkosfalvi Barabás Miklós: Önéletrajz, Szépmíves Könyvek, 2019
