„Abszurd történetünk elveszett a szabályos születési történetek, a világoskék és rózsaszín szalagocskák között.” A római Gemma a délszláv háború óta nem járt Szarajevóban. Most azért tér vissza, hogy megmutassa fiának a várost, ahol született.
Felkavaró és túlzás nélkül katartikus mű, aligha véletlenül nyerte el a könyv 2009-ben a rangos Campiello-díjat. Lírai és felzaklató történelmi krónika, egy emésztő, szenvedélyes szerelem históriája, és egy még emésztőbb, nehezen beteljesülő vágy, a gyermek utáni sóvárgás megindítóan szép története.
Váratlan telefonhívással indul a regény: több mint másfél évtized után a vonal végén Gojko, a hajdani bosnyák barát, költő és életművész szólal meg. Arra kéri Gemmát, a Rómában élő szerkesztőnőt, hogy térjen vissza Szarajevóba, ahol egykor Gemma, férje, a fotográfus Diego és ő elválaszthatatlan barátok voltak a törékeny béke napjaiban és a háború poklában. A meghívás apropója egy fotókiállítás, ahol a háború áldozatául esett Diego képeit mutatják be. Anya és fia, az ízig-vérig római kamasz – aki sohasem ismerhette meg apját – repülőre ül, hogy szembesüljön egy öldöklő háború sújtotta város kísérteteivel és saját múltjával.
A történetet minduntalan visszatekintések sora szakítja meg, szövevényes, váratlan, kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag emlékfolyam, a tudat hatalmát legyőző, olykor parttalan áradás. A próza szövete minduntalan felfeslik, szokatlan hasonlatok, meghökkentő metaforák tudatják az olvasóval: az életben egyszer adatik meg az esély az igazi szerelemre; a hűség, a szeretet, a gyökerekhez való ragaszkodás önmagukon túlmutató fogalmak, melyek a legnagyobb tragédiák után is segítenek tovább élni.
„Csak egyszer kérdezte meg, hogyan született. Harmadik általánosba járt, egy házi feladathoz kellett. Papírragasztóval egy kartonlapra ragasztottuk az újszülöttkori fényképét. „Mit írjak oda, anyu?” Le kellett írnia a születése történetét, és természetesen engem faggatott. Felálltam, kinyitottam a hűtőt, kivettem egy szelet húst. Háttal állva válaszoltam. kitaláltam valami mesét, miközben a hideg húsdarabot forgattam a kezemben. Aztán megláttam a házi feladatát a többi gyereké mellett, a nagy év végi iskolai tablóra ragasztva.
Banális, szirupos születési történetet írt le. De éppen ez a lapos banalitás hatott meg. Olyanok voltunk, mint mindenki más, én szerető anyuka, ő pedig pufók újszülött. Abszurd történetünk elveszett a szabályos születési történetek, a világoskék és rózsaszín szalagocskák között. Pietro ott volt a közelben, az apja csenevész fizikumával, a város sápadt arcával. A tökéletes bűntárs derűs tekintete: „Tetszik, anyu?” Egy könnycsepp hullott a szememből a narancslébe. Éppolyan ostoba könnycsepp, amilyen az életem. Válaszolni sem bírtam, csak bólogattam, mint a csőrével csapkodó tyúk. A csőrömmel csapkodtam azt a langyos, végtelen hosszú hazugságot, amelyet a fiam bizonytalan írásának ceruzavonalai kentek el. Ezzel az ártatlansággal takaróztam. Ő maga keresztelt anyjává. Ő maga mondta, hogy te vagy az. És ez az igazi születési bizonyítvány. Mit kellett volna mondanom neki?”
Margaret Mazzantini olasz írónő Írországban született 1961-ben, olasz apától és ír anyától. Pályáját színésznőként kezdte, íróként 1994-ben debütált. Műveivel azóta számos irodalmi díjat nyert el, s ma már nemzetközileg ismert, sikeres szerzőnek számít. Filmrendező férjével, Sergio Castellittóval és négy gyermekükkel Rómában él. Az Újjászületés eddig több mint húsz országban jelent meg. A regényből Penélope Cruz főszereplésével forgatott filmet a 2012-es torontói filmfesztiválon mutatták be.
http://www.youtube.com/watch?v=gnS-zcQUwog
