„Közszolgálatnak tartom megosztani ezt az információmat Capáról. Két fürdőszobával Capa elbűvölő, okos, jó kedélyű útitárs. Egy fürdőszobával viszont nem más, mint…” Steinbeck és Capa a Herald Tribune megbízásából bepakoltak bőröndjükbe, és útnak indultak. Nem kis vállalkozás lett az övék, nem kevés kalanddal megtűzdelve.
A világszerte oly kedvelt John Steinbeck (1902–1968) amerikai író a második világháború idején haditudósítóként működött. Első irodalmi sikerét Kedves csirkefogók (1935) című művével aratta, későbbi regényeinek tárgya az 1930-as évek gazdasági válságának hatása (Egerek és emberek, Késik a szüret, Érik a gyümölcs). Édentől keletre című családregényében (melyből James Dean főszereplésével Elia Kazan forgatott filmet) három nemzedék történetét meséli el. Írói munkásságáért 1962-ben Nobel-díjat kapott. Ám a szociális érzékéről és keresetlenül realista irányáról ismert amerikai literátor irodalmi árfolyama érezhetően alább szállt 1968-ban bekövetkezett halála óta.
Alighanem túlzás nélkül állítható, hogy úti- és munkatársát, Robert Capa (1913–1954) magyar származású fotóst senkinek nem kell bemutatni. Ha eddig nem is, a 2013-as esztendő okot adott arra, hogy mindenki megismerje a nevét – nem csak a nagyvilágban, hazánkban is. A budapesti születésű itthon Friedmann Endre Ernő néven anyakönyvezett világjáró fotóriporter és haditudósító 1936-ban a spanyol polgárháborúban készített, A milicista halála című fotójával vált világhírűvé. 1941 és 1945 között az amerikai hadsereg haditudósítója volt, képei a Life-ban és a Collier’sben jelentek meg. 1947-ben többekkel megalakította a ma is működő Magnum fotóügynökséget. Utolsó riportját 1954-ben az indokínai harcokról készítette, a vietnami Thai Binhben aknára lépve alig negyvenéves korában vesztette életét. S ha némi késéssel is, de mára beépült a magyar kulturális köztudatba.
A két, kalandvágyó hajlamokkal megáldott férfi közös munkáját nem kizárólag évfordulók és nagyobb események alkalmával érdemes kezünkbe venni. 1947-ben, azaz alig két évvel a második világháború befejezése után, s szintén igencsak röviddel a hidegháború beállta előtt és nem sokkal azután, hogy vasfüggöny ereszkedett le Kelet-Európára, a Herald Tribune megbízásából Steinbeck és Capa közös, nem mindennapi utazásra indult a sztálini Szovjetunióba, hogy megismerjék és bemutassák a „nagy másik oldalt”, „az orosz nép magánéletét”.
1947 júliusa és szeptembere között jártak Moszkvában és Sztálingrádban, Ukrajnában, Grúziában és a Fekete-tengernél. A „nagy másik oldal” – ahogy Steinbeck nevezte azt, amit láttak, és írásban-képekben megörökítettek: az orosz férfiak és nők dolgos hétköznapjait. A néhány hónap alatt lezajlott utazást megörökítő Orosz napló sajátos módon ötvözi az amerikai író együttérzéssel és humorral lejegyzett, remek megfigyeléseit Capa nagyszerű fotóriporteri teljesítményével. Azt a korszakot ragadja meg, amikor a második világháború után két évvel lassan magára talál és talpra áll a nép a súlyos harcok sújtotta, hatalmas Szovjetunióban.
„A sima, kényelmes út végén leszálltunk Helsinki repülőterén. Beültünk a vendéglőbe, ott vártunk az orosz gépre. Körülbelül két óra múlva érkezett meg – egy nagyon alacsonyan szálló, öreg C-47-es. A testén még ott volt a háborús barna festék. Ahogy földet ért, szétdurrant hátsó futóművének a kereke, ezért a hátralévő utat szöcskeként ugrándozva tette meg a leszállópályán, lapos farokkerékkel. Egész utunk alatt ez volt az egyetlen baleset, amit láttunk, de az időzítés miatt nem mondhatni, hogy bizalmat ébresztett volna bennünk. Valaki a legénységből lemászott, belerúgott a farokkerékbe, majd eloldalgott a terminál felé. És hamarosan közölték, hogy aznap délután már nem szállunk fel. Capa sehogy sem találta a helyét, ő ugyanis minden nyelven beszél, csak oroszul nem. Mindegyik nyelvet egy másik nyelv akcentusával beszél. Spanyolul magyar akcentussal szólal meg, franciául spanyol akcentussal beszél, németül francia akcentussal, angolul pedig olyan akcentussal, amelyet még soha nem sikerült azonosítani. De oroszul nem beszél Capa. Egy hónap elteltével fölszedett ugyan egy kis oroszt, méghozzá olyan akcentussal, amelyet egyöntetűen üzbégnek vélt mindenki.”
Így lett az Orosz napló John Steinbeck és Robert Capa 1947-es szovjetunióbeli utazásának dokumentuma. A Russian Journal címmel az Egyesült Államokban 1948-ban megjelent kötetben adták közre. Valóban különleges kötetről van szó, amellett, hogy olvasmányos, rengeteg információval és érdekességgel Az amerikai író együttérzéssel és humorral lejegyzett megfigyeléseit kiegészíti a fotós Capa az út során mintegy 4000 készített felvétele, melyből a könyvben mintegy 70 látható.
Nem tudományos felfedező útra indultak, bevallottan a kíváncsiság, őszinte jó szándék és jelentékeny adag naivitás kavarodott bennük, ám mindez a következetlenség már az Orosz napló legelső lapjain feledésbe merül. Sokkal inkább Steinbeck humorral átszőtt monológjaira, gondolataira figyel az olvasó.
A kötet tanúsága szerint már az is meglepte a baloldalinak, sőt sokszor kommunistának titulált amerikai írót és a haditudósítóként híressé vált fotóst, hogy egyáltalán beutazhattak a Szovjetunióba (amelyet Steinbeck következetesen Oroszországnak nevez, akkor is, amikor Kijevben vagy Tbilisziben figyelik meg a háború után éppen csak magához térő birodalom eszmélését).
Azzal bizonyára tisztában voltak, hogy csak azokat a városokat, területeket látogathatják meg, amelyeket vendéglátóik engedélyeznek, de ez is óriási információs és képanyagot jelentett éppen arról, amiről Amerikának és a világnak fogalma sem volt: az ott élő emberek mindennapjairól.
Steinbeck és Capa nyilvánvalóan kerülni akarták a politikailag kényes, az ellenszenvet ébresztő, ösztönösen előítéletet teremtő, idegenkedést kiváltó témákat, ez a megközelítés első olvasatra akár túlzottan is könnyednek tekinthető, ám sztálinizmus rémtörténeteit ismerve, teljesen érthető.
Bár 1947-ben már béke volt, valójában egyfajta háborús könyvnek is számít az Orosz napló, hiszen a szerzők lépten-nyomon szembesültek a második világháború pusztításával. Sztálingrádban például Steinbeck azt írta: „ablakaink törmelékhegyekre, darabokra tört téglára, betonra, porzó vakolatra néztek és a roncs borította tájon furcsa, sötétzöld fű tenyészett, az a fajta, amelyik, úgy látszik mindenhol gyökeret ver a pusztulásban. Egy helyen ürgelyukra emlékeztető földhányás látszott, amelyből mindennap, korán reggel egy fiatal lány mászott elő.”.
Miközben azt írja Steinbeck: „Mély és vak a fényképezőgéptől való félelem” (Capa munkáját végezve nem egyszer incidensbe keveredett az út során), bepillantást nyerünk az orosz nép magánéletébe, mindennapjaiba: az, hogy a nők egymással táncolnak, hogy falun cipőre keveseknek telik, nem működik a szállodaszobában a vízvezeték, a legegyszerűbb zöldségekből áll a vacsora, ugyanúgy megörökítődik a naplóban, minthogy a vendéglátók mindenütt órákig tartó hatalmas eszem-iszomokkal fogadják az amerikaiakat. Kontrasztok könyve a napló: a szerény vacsorától a lakomáig, a fényes légi parádéktól a rémes állapotban lévő polgári repülőgépekig hatalmas ellentétek jellemzik, csakúgy mint magát a Szovjetuniót. Ellátogatnak az operába, Csajkovszkij szülőházába, piacokra, állami gazdaságba, és megfigyelik azt is, hogyan élnek – szinte fogolyként, hiszen minden lépésüket követték – a nagykövetségen luxus körülmények között lakó és dolgozó amerikaiak.
„Ugyancsak ennek kapcsán fedeztem föl Capa természetének egy kellemetlen vonását, s úgy tartom helyesnek, hogy itt mindjárt közreadjam, hátha akad olyan fiatal nő, aki esetleg fontolóra venné Capa házassági ajánlatát. Capa egy vízidisznó. Sajátos módszere van: fölkel, beveszi magát a fürdőszobába, és teleereszti a kádat. Belefekszik a fürdővízbe, és addig olvas, amíg el nem álmosodik, s ekkor mindjárt el is alszik. Ez reggelente két-három órát is igénybe vesz, és nem nehéz kitalálni, hogy míg ő odabent tanyázik, a fürdőszoba nem használható komolyabb célokra. Közszolgálatnak tartom megosztani ezt az információmat Capáról. Két fürdőszobával Capa elbűvölő, okos, jó kedélyű útitárs. Egy fürdőszobával viszont nem más, mint…”
A Park Kiadónál Lukács Laura fordításában megjelent magyar kiadás azért is számít különlegességnek, mert az angol mellett 2009-ig csak oroszul – 1990-ben – jelent meg az Orosz napló, mely tele van humorral, őszinteséggel, megragadó képekkel, ám a szerzőktől távol áll a naivitás: tudják, hogy miközben ők írnak és fényképeznek, őket is fényképezik. Mindez azonban nem változtat azon, hogy őszinte pillanatok sorával sikerül megismertetniük az olvasót a háborús sebektől szenvedő Szovjetunió hétköznapjaival.
