Bár a Szólíts a neveden irodalmi adaptáció, sok helyzet szavak nélkül játszódik. Mert sokszor feleslegesek a szavak, mondatok.
1983 nyarán, Észak-Olaszországban a 17 éves amerikai fiú, Elio Perlman (Timothée Chalamet) a családja XVII. századi villájában tölti napjait, kottákat másol és Marziával (Esther Garrel) flörtöl. Egy nap megérkezik Elio apjának (Michael Stuhlbarg), a görög-római kultúra professzorának új gyakornoka, a doktori disszertációján dolgozó Oliver (Armie Hammer). Ez a nyár örökre megváltoztatja Elio és Oliver életét.
„Szeretem azt gondolni, hogy a Szólíts a neveden zárja a vágyról szóló filmtrilógiát, amelynek első két filmje a Szerelmes lettem és a Vakító napfényben. Amíg a korábbi filmekben a vágy birtokláshoz, megbánáshoz, megvetéshez, szabadságszomjhoz vezetett, addig a Szólíts a nevedenben a fiatalság idilli állapotát akartuk felfedezni. Elio, Oliver és Marzia egy olyan gyönyörű összevisszaságba gabalyodnak, amelyet Truman Capote úgy jellemzett, hogy „a szerelem nem földrajz, a szerelem nem ismer határokat”. A filmmel egyúttal az apáim előtt is tisztelgek: az édesapám előtt és a filmes apáim, Renoir, Rivette, Rohmer, Bertolucci előtt” – vallja Luca Guadagnino a Szólíts a neveden című Oscar-díjara nevezett fiilm rendezője.
A Szólíts a neveden az alkotók szándéka szerint olyan film, amely napsugárként ragyogja be a nézők napjait. Testközelbe hozza a forró itáliai nyár élményét, a gondtalan biciklizéseket, az éjféli fürdőzéseket, a zenét és művészetet, ínycsiklandó ételeket – és egy 17 éves fiatalember első szenvedélyét. Elio (Timothée Chalamet) vonzódni kezd Oliverhez (Armie Hammer), a szülei észak-olaszországi villájában időző, karizmatikus 24 éves doktoranduszhoz, és ez a vonzalom mindkettőjük életére örökre kihat. Luca Guadagnino rendező nem szeretné, ha a Szólíts a nevedent hiperintellektuális filmnek gondolnák. Inkább érzéki, szerelmes történet, ami felemelően hat a nézőkre is.
A film alapjául André Aciman első, nagy sikerű regénye szolgál, amelyet mindössze három hónap alatt írt meg. „Gyorsabban írtam, mint bármikor máskor életemben – vallja be Aciman. – Olyan volt, mintha lángolóan szerelmes lennék. Írás közben olyan helyekre jutottam el, átvitt értelemben persze, amikről soha nem gondoltam volna, hogy valaha merszem lesz hozzá. Vannak olyan részek a könyvben, amelyeket ha visszaolvasok, el sem hiszem, hogy én írtam. Pedig én voltam. Mintha a könyv lediktálta volna nekem saját magát.”
A könyv 2007-es megjelenésekor már úgy tartották, hogy az első szerelem irodalmának egyik modern klasszikusa, a kritikusok ünnepelték intenzív érzékiségét és mély érzelmi hatását az olvasókra. Két producer, Peter Spears és Howard Rosenman egymástól függetlenül olvasta a regényt és 2008-ban egyesített erővel hozzáfogtak a megfilmesítéshez. „Úgy gondolom, a regényben megvan mindaz az érzékiség, szexualitás, erotika és szorongás, ami az első szerelmet jellemzi, és csak nagyon kevés könyv tudta mindezt hasonló erővel megmutatni” – mondja Rosenman. Bár az LGBT közösség azonnal a magáénak érezte és a meleg irodalom egyik mérföldkövének tekintette a könyvet, a történet még ezeket a határokat sem ismeri. „Mindenkiben ismerős húrokat pendít meg az első szerelemről, az első szerelem emlékeiről, az első szerelem fájdalmáról, függetlenül a szexuális beállítottságtól” – mondja Spears.
Spears régóta kedvelte Luca Guadagnino író, rendező, producer munkáit, ezért őt kérték fel elsőként a rendezésre. Akkoriban azonban Guadagnino más projektekkel volt elfoglalva, ezért csak producerként csatlakozott saját cégével, a Frenesy Filmsszel. Évek teltek el, Spears és Rosenman dolgozott a megvalósításon, különböző rendezőkkel és színészekkel terveztek ez idő alatt.
2014-ben meghívták a stábba a legendás író, rendező James Ivoryt (Howards End – Szellem a házban), hogy új forgatókönyvet írjon és producerként is csatlakozzon a munkához. Ivory első változtatása az volt, hogy pontosabban meghatározta az apa foglalkozását. „A könyvben klasszika-filológus volt, de a kamera nem tud mit kezdeni olyasvalakivel, aki gondolkozik vagy ír – mondja Ivory. – Ezért művészettörténészt csináltam belőle.”
A regény emlékekből épül fel (Aciman Proust alapos ismerője és kutatója), Elio szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. De a film alkotói inkább az itt és mostot választották. „A könyv lényegét akartuk megjeleníteni, de ez nem azt jelentette, hogy mindenben követjük – meséli Guadagnino. – Meg kellett találnunk a saját utunkat.” Bár Ivory forgatókönyvében még meglehetősen sok narráció volt, ezek nem kerültek be a film végleges változatába.
Volt azonban valami, amin az alkotók nem tudtak változtatni. És ez a forgatás időpontja volt. Ha a rendező vagy az egyik színész naptára tele volt és nem ért rá nyáron, akkor nem volt meg a stábnak az a luxusa, hogy ősszel vagy akár télen forgassanak. „Jól tudtuk, hogy ezt a filmet csak az év egy bizonyos szakaszában lehet leforgatni, és ha lemaradunk arról az időablakról, akkor bizony egy évet kell várnunk” – mondja Spears. Végül, kilenc hosszú év elteltével Guadagnino kihasított néhány hónapot „Suspiria” című filmje előkészületeiből, el tudta vállalni a rendezést és így 2016 nyarán fel is tudták venni a filmet.
Bár a regény az olasz Riviérán, Ligúriában játszódik, Guadagnino áthelyezte a történetet a tengerpartról a lombardiai Crema városába, ahol maga is él. Jól ismeri a tájat, az ottani életet, és úgy gondolta, oda tökéletesen illene a Perlman család, az értelmiségi szülők, akik az idilli környezetben megismertetik fiukat az irodalom, a zene és a képzőművészet világával. „Perlmanék otthonosan érzik magukat a vidéki környezetben, a természet közelségében – mondja a rendező. – A természet részei ők maguk is, szeretik és tisztelik a természet és az évszakok körforgását.”
„Engem az fogott meg a soknyelvű Perlman családban, hogy bár tisztelik a múltat és a hagyományokat, mégis elkötelezetten modernek – mondja Amira Casar, aki Annella Perlmant alakítja. – Bár ebben a földi édenkertben megismertetik Elióval a klasszikusokat, arra bíztatják a fiút, hogy menjen ki a világba, élje az életét és szerezzen tapasztalatokat. Sok szülő rövid gyeplőn akarja tartani a gyerekét, ők viszont azt mondják, menj csak, élj, az élet ajándék, élvezd ki teljesen. Úgy hiszem, Annella és a férje is előremutató gondolkodásúak.”
A filmkészítést szokatlanul kényelmessé és egyszerűvé tette, hogy a rendező otthonánál forgattak. „Végre megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy forgatás közben a saját ágyamban alszom” – mondja Guadagnino. De a körülmények nem csak neki, hanem az egész stábnak könnyebbséget jelentettek. A forgatási helyszínek Crema közvetlen közelében voltak, a legtávolabbi helyek is, mint például a Garda-tó és Bergamo, ahova Elio és Oliver kirándul, mindössze másfél órás autóúttal elérhető volt. A Perlman család otthonát a Cremától pár percnyire található Moscazzanóban, egy lakatlan házban rendezték be. Hat héttel a forgatás megkezdése előtt az alkotók, beleértve Violante Visconti (Luchino Visconti unokahúga) berendezőt is, elkezdték megtölteni az üres teret bútorokkal, tárgyakkal, díszítő elemekkel, amely a Perlman családnál generációk alatt felgyűlhetett. Ahogy Guadagnino filmjeire jellemző, a ház ezúttal is a film egyik fontos karaktere lett a színészek mellett. „Több olyan tárgy is van a berendezésben, amely Luca saját otthonából származik – meséli Spears. – Hozott például tányérokat, tálakat, amelyektől életszerűbb és otthonosabb lett a közeg.”
Amikor pedig a helyszín már készen állt, sorban érkeztek a színészek is Cremába, ahol elkezdtek ismerkedni a környezettel, a szerepeikkel és egymással. Például Timothée Chalamet, akire a legnagyobb munka várt, már öt héttel a forgatás előtt megérkezett. „Minden nap másfél órán keresztül olaszul tanultam, szintén másfél órán keresztül zongorázni tanultam, majd még másfél óráig gitározni tanultam, hetente háromszor pedig edzeni mentem” – meséli a színész. Bár már korábban is tanult hat évig zongorázni, egy évig pedig gitározni, tovább kellett csiszolnia a tudását, hiszen Elio igazi virtuóz. A New York-i születésű színész gyermekkora nyarait mindig nagymamája franciaországi, vidéki házában töltötte, ezért tudta, milyen a kisvárosi élet Európában. A ’80-as évek Olaszországa persze más volt, de ebben segíteni tudott neki Guadagnino. Összebarátkozott sok helyi fiatallal is, akik nem tudták, hogy színész. Chalamet folyékonyan beszél franciául és valamennyire érti az olaszt, korábban soha nem tanult olaszul, de Cremában ebbe is bele kellett vágnia. „Eliónak az olasz az anyanyelve, ezért nem volt kérdés, hogy a zongoraleckék mellett intenzív nyelvtanulásba is kezdek” – jelenti ki a színész.
Nem sokkal utána Hammer is megérkezett és hamarosan meg is ismerkedtek. „Hallottam, hogy valaki zongorázik és mondták a többiek, hogy ez Timmy – mondja Hammer. – Én pedig azonnal rávágtam, hogy találkozni szeretnék vele.” A két színész szinte elválaszthatatlan volt a forgatás előtti hetekben. „Együtt bicikliztünk, zenét hallgattunk, nagyokat beszélgettünk, elmentünk enni, együtt lógtunk azokon a helyeken, amelyeket a filmben is láthatnak” – meséli Hammer. Ahogy közeledett a forgatás kezdete, elkezdték a közös jeleneteiket próbálni. A hetek alatt kiépített barátságuknak köszönhető az az intimitás és kölcsönhatás, amelyet a vásznon láthatunk.
A történet középpontjában Elio és Oliver rengeteg, előre és hátra tett lépése áll, mielőtt még testivé válna a kapcsolatuk. Guadagnino filmjeire jellemző, hogy nem sietteti a sztori és az emberi kapcsolatok felépülését. „Szeretem a lassú izzást” – mondja a rendező. Chalamet hozzáteszi: „Azt a macska-egér játékot, húzd meg-ereszd meg játékot látjuk, ami két, egymáshoz vonzódó ember között történik, mióta világ a világ. Bizonytalanok, kételkedők, nem tudják, a másik is ugyanúgy vonzódik-e hozzájuk. Őket ráadásul az is feldúlja, hogy sem az a korszak, sem a környezet nem támogatja az intim kapcsolatukat.”
A producerek szerint a Guadagnino diktálta ritmus a garancia arra, hogy a film tud az érzékekre hatni. „Akár filmről, akár tévéről beszélünk, mindent áthat az a tendencia, hogy rohanjunk végig a sztorin – mondja Spears. – De Luca visszafogja a tempót és engedi, hogy mindent átéljünk, érezzük az illatokat, a hangokat, az érintéseket, az ízeket. Ha ezeket megtapasztalhatjuk, akkor soha nem fogjuk elfelejteni az élményt.”
Jó példa Guadagnino módszerére az a jelenet, amelyben Elio és Oliver biciklizés közben megállnak vizet inni. Ennek a szituációnak nincs narratív célja, egy másik filmrendező talán ki is vágta volna. „Ez az egyik kedvenc jelentünk – mondja Guadagnino állandó munkatársa, Walter Fasano vágó. – Először is felidézi a ’80-as évek nyarainak lazaságát, ráérősségét. Másodszor pedig ez a pillanat Bertolucci Huszadik század című filmjére emlékeztetett minket, amelyet ugyanezen a vidéken forgattak. Arra persze figyelnünk kell, hogy ne váljon öncélúvá egy jelenet sem, de ha siettetjük a sztorit, rohanunk, akkor elvesztünk valamit fontosat.”
A színészek a forgatás alatt Cremában laktak, és átérezhették a lombardiai kisvárosi élet különleges báját és ritmusát. „Olyan békét tapasztal ott meg az ember, amit, ha hozzám hasonlóan egy metropoliszban lakik, még soha nem élt meg – mondja a Mr. Perlmant alakító Michael Stuhlbarg. – Hatalmasakat lehet sétálni, mert kevés az autó.” A színészek és a stábtagok gyakran vendégeskedtek Guadagnino otthonában, aki ínyenc fogásokat főzött és filmeket vetített. „Luca nagyszerű szakács, hatalmas lakomákkal várt minket – meséli Casar. – Ez közelebb hozott minket egymáshoz. Bennünk, színészekben mindig van több-kevesebb bizonytalanság, hogy jól közelítjük-e meg a szerepünket. Luca olyan atmoszférát teremtett, amelyben éreztük a bizalmát és örömmel, felszabadultan játszhattunk. Ilyen környezetben tud megszületni az az intimitás, amely áthatja a jeleneteket.” Hammer hozzáteszi: „Luca révén megtapasztalhattuk a la dolce vitát, ami a mai Olaszországból már kihalóban van. Számomra a forgatás maga nagyon hasonlított a film történetére, igazi érzéki élmény volt, úgy éreztem, szerelmes lettem az egész alkotóközösségbe.”
Fasano szerint kulcsfontosságú volt a végeredmény szempontjából, hogy Guadagnino otthona közelében forgatták a filmet: „Olyan környezetben dolgozott, amely ismeős és kényelmes volt a számára, ezért maximálisan tudott figyelni a színészekre. Ez a titka annak, hogy az érzések ilyen széles spektrumát tudja felvonultatni és éretten, érzékenyen tud a szerelemről beszélni.”
Guadagnino szerint a Szólíts a neveden annak a trilógiának a befejező része, amely a Szerelmes lettemmel kezdődött és a Vakító napfénybennel folytatódott. „Ezt a három filmet a vágy felismerése köti össze – mondja a rendező. – Akár annak a felfedezése, hogy vágysz valakire, akár azé, hogy valaki vágyik rád. Ebben a filmben Elio rájön, hogy van saját magában valami, amiről nem tudja, hogyan kezelje, de követnie kell az érzéseit.” Bár a másik két filmben a vágy beláthatatlanul sötét utakra visz, ebben a filmben sokkal több a remény. „A Szólíts a neveden annak az ünneplése, hogy változunk a javunkra, ha szeretünk valakit” – mondja Guadagnino. „Azt nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy Elio boldogabb lesz, hiszen sok fájdalom is éri – mondja Chalamet. – De kétségtelenül bölcsebb és jobb ember lesz mindattól, amit megél.”
„Olyan kötelék alakul ki e között a két ember között, ami egész hátralévő életükre kihat – mondja Spears. – Talán ezért is hat olyan mélyen a történet. Ez nem csak egy könnyed, egy nyári szerelem, biztos, hogy az emlékek örökre elkísérik őket.”
Guadagnino trilógiájának minden filmje korábban játszódik, mint amikor készült. „Soha nem forgattam történelmi filmet, de szeretem, ha egy kicsit távolabbról tudunk nézni a dolgokra, ez más perspektívát ad – mondja a rendező. – Ebben az esetben ráadásul az olasz élet egy olyan időszakáról van szó, amelyről nekem is meghatározó emlékeim vannak.” Aciman hozzáteszi: „Attól, hogy tudjuk, a történet 1983-ban játszódik, a filmnek elégikus hangulata lesz.”
Bár a filmjeit áthatja az erotika, Guadagnino nem használja öncélúan, indokolatlanul a szexualitást. „A filmvásznon a szex nagyon unalmas tud lenni – mondja a rendező. – Engem csak akkor érdekel a dolog, ha a szeretkezésből kiderül valami új a szereplőről vagy a szereplő viselkedéséről. De ha csak illusztráció lenne, akkor nem érdekel.”
A könyv híres barackos jelenete jó példa arra, hogyan használja az erotikát a film, hogy többet megtudjunk a szereplők belső világáról. „Ebben a jelenetben Elio eleped Oliverért, de ott van az a mindannyiunk számára jól ismert érzés is, amikor az ember 16, 17, 18 évesen nem tudja még, mit kezdjen a túláradó szexuális energiájával – mondja Chalamet. – Aztán Oliver érkezésekor szembesül azzal, milyen is lenne, ha örökre elvesztené, és a kibontakozó szenvedélyes jelenetet áthatja a szégyenérzet és a lebukástól való félelem. Ezeknek a végletes érzelmeknek a kombinációja felejthetetlen.”
„Amikor Elióból kitörnek az érzelmek, Oliver rájön, hogy átlépett egy határt, amelynek a létezéséről nem is tudott – meséli Hammer. – Eddig ő diktált a kapcsolatukban, de rájön, hogy itt az idő, hogy visszavegyen és egy kicsit lelassuljon. Hiszen ez nem csak róla szól.”
Bár a Szólíts a neveden irodalmi adaptáció, sok helyzet szavak nélkül játszódik. Sok jelenetből Guadagnino távolította el a feleslegesnek ítélt szavakat, mondatokat. „Ez a fajta történetmesélés véleményem szerint a legszebb – mondja Stuhlbarg. – Persze szavakkal is ki lehet fejezni sok mindent, de ami valójában a felszín alatt zajlik, az sokszor nem elmondható szavakkal. És szerintem ez a film éppen arról szól, ami a felszín alatt történik. Sokkal többet elárulhat egy tekintet, mint a szavak. És nem csak többet árulhat el, hanem éppen azt, amit igazából tudnunk kell.”
Amikor Elio kifejezi Oliver iránti szerelmét, akkor is indirekt módon teszi ezt. „Azt szerettem volna, hogy Elio vallomása kétértelmű legyen, mert azt gondoltam, biztosítani akar magának visszavonulási utat, ha elutasítanák – fejtegeti Aciman. – Át tudom érezni a nehézségeket, amelyekkel Elio küzd. Hogyan lehet őszintén feltárni az érzéseinket és közben megőrizni a méltóságunkat?”
Elio dilemmáját tükrözi az a XVI. századi történet, amelyet Annella olvas fel. A szerelmes lovag őrlődik, hogy mi a jobb, beszélni vagy meghalni. „Szerintem Elio már szinte belebetegszik a kombinálásba, találgatásba, és hajlik rá, hogy elmondja az érzéseit – meséli Chalamet. – Ugyanakkor az az egyik legijesztőbb helyzet, amikor feltárjuk az érzéseinket valakinek. Bármeddig tudnék érvelni ellene is és mellette is.”
„Nem elsősorban az a kérdés, hogy elmondjuk-e vagy inkább a halál – veszi át a szót Hammer. – Az a kérdés, hogy mi történik az életed hátralévő részével, ha ezzel a helyzettel szembesülsz. A halált itt nyilván metaforikusan kell érteni. De úgy gondolom, ha nem állsz elő és nem mondod, hogy ezt érzem, ezt akarom, ez vagyok én, akkor egy részed igenis belehal.”
