„Köröttem csend – és temető. / Csak néha suttog valami” A november 2-i halottak napján gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére.
A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul a Cluny apátság alá tartozó minden bencésházban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. Temetkezési kultuszunk lassan, de folyamatosan változik, nemcsak népenként, hanem országhatáron belül sem egységes. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket.
Temetkezési szokások
DSIDA JENŐ: TEMETŐBEN
(részlet)
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
A honfoglalás kori temetők szinte mindig vízjárta területekből kiemelkedő dombokon kerülnek elő, néha árokkal körülvéve. A sírok nyugat-keleti tájolásúak, az elhunyt arccal és lábbal kelet felé nézett. Habár koporsós temetkezésnek is vannak nyomai, az elhunytat leggyakrabban valamilyen szövetbe vagy gyékénybe csavarva helyezték örök nyugalomra. A díszruhába öltöztetett halott mellé tették fegyvereit, méltóságjelvényeit, arcát pedig – hogy ártó tekintetétől az élőket megóvják – szemfedővel takarták be. Erre ritkábban arany, többnyire ezüst lemezeket varrtak a szem és a száj helyén. Különböző közösségek eltérő mértékben alkalmazták a túlvilági útravaló adományozásának szokását: agyagedényekben italt vagy pépes ételt, vászonba csavarva húsételt helyeztek a sírokba.
Férfiak, nők és gyermekek mellett egyaránt fellelhetők a lovas temetkezés maradványai: a temetési szertartás során leölt ló lenyúzott bőrében benne hagyták a koponyát és a lábszárcsontokat, s ezt összehajtogatva vagy kiterítve tették a sírba. Más alkalmakkor csak a lószerszámot helyezték a sírba. Hogy az ártó erőktől védjék, néha hegyes, éles tárgyakat helyeztek a halott mellé, de kimutatható a sírgödörbe való nyilazás szokása is. Azokat az elhunytakat, akikről ártó szándékot tételeztek fel, összekötözték, hasra fektették, vagy fordított tájolással hantolták el.
Főemberek – közemberek
A hantba lándzsát vagy fejfát tűztek, melyről leolvasható volt az elhunyt neme, rangja, életkora is. Noha e sírjelek nem maradtak fenn, létükre két dologból következtethetünk: az egész korszakban rendkívül ritka az egymásra temetés, egy-egy új sírgödör kiásásakor tehát pontosan tudták, merre fekszenek a korábban elhaltak. Másrészt megfigyelhető a sírrablás is, s ez esetben legtöbbször pontosan tudhatták, hogy melyik sírban milyen tárgyat keressenek, mert a tetem többi részét nem bolygatták meg.
ARANY JÁNOS: TEMETŐBEN
A holtak álmai felett
Szépen virúl a kegyelet
E nyúgalom-hazában;
Hűs a berek és zöld a hant:
A hála műve megfogant,
S tovább tenyész magában.
Ki tudja, mily rég lehete
Hogy itt az első csemete
Először hajta lombot!
Azóta hány délceg fa lőn
Fej-oszloppá e sírmezőn –
És hány szív összeomlott!…
(1852 jún.)
A temetőknek többféle típusa figyelhető meg, ezeknek az értelmezése azonban még nem teljes mértékben tisztázott. A jelek szerint nem tartható az a korábban általánosan vallott nézet, hogy a legelőkelőbbeket magányosan, rejtve temették el. Noha erre is van példa, egyre valószínűbb, hogy a törzsszövetségi arisztokrácia 4-10 síros családi temetőkben nyugszik, ilyenek a korabeli szállásterület szinte minden régiójában kimutathatók.
A Felső-Tisza-vidék korábban nagycsaládinak vélt temetőiről újabban nyilvánvalóvá vált, hogy ezek valójában több gazdag (egymással talán rokonságban álló) család közös nyughelyei, ahol a családtagokon kívül a háziszolgák és a többnyire nőtlen kísérő harcosok is helyet kaptak. Temetőik többnyire csoportokban, egymástól néhány száz méternyire helyezkednek el. Más területeken egy-egy módosabb család szolgáltató népei körében talált végső nyughelyet.
A szabadokból, félszabadokból, szolgákból álló köznép temetői több száz, olykor az ezret is meghaladó számú sírból állnak. Ennek oka sokszor abban keresendő, hogy e közösségek gyakran a 10. század elejétől a 11. század végéig egy helyen éltek, s őseik nyughelyét csak akkor hagyták el, amikor az új törvények szerint halottaikat már a templomok megszentelt falai mellé kellett temetniük.
Temetői rend
A 10. századi temetőkben az egyes közösségek tagjai általában előre megszabott rend szerint kaptak sírhelyet. A központi helyre legtöbbször a család, nemzetség legtekintélyesebb férfitagját temették. Gyakran előfordult, hogy a korán elhalt gyermekeket köré temették, az ő oltalmára bízva azokat a túlvilágon, máskor a gyermekeket a temető egyik szélén, külön csoportban hantolták el. Az egyes sírcsoportok körül vagy a temető szélén kaptak helyet a rangos közösségek szolgái is. Ismerünk példát arra is, hogy a központi sírtól balra csak férfiakat, jobbra csak nőket temettek. E jelenségek feldolgozásával a jövőben talán mód lesz arra, hogy elkülöníthessük egymástól az egyes nemzetségek szállásterületeit. A temetők megnyitásának és felhagyásának vizsgálata pedig hozzásegíthet a korabeli magyar szállásterületen való népmozgások, telepítések megismeréséhez.
