„Csak úgy remélünk biztosan szebb jövendőt, alapos jobbra fordulást egész állapotunkban…” 210 éve született a magyar történelem kiemelkedő nőalakja, anyai ágon a Brunszvik családhoz tartozó Teleki Blanka.
Teleki Blanka pedagógus, a magyar nőnevelés egyik úttörője 1806. július 5-én született Hosszúfalván. Gazdag erdélyi arisztokrata család sarja volt. Apja, gróf Teleki Imre a legfiatalabb Brunszvik-leányt, Karolinát vette feleségül, így lett sógora Brunszvik Teréznek, a magyar kisdedóvási és nőnevelési kérdés élharcosának.
A felnövő Teleki Blanka húgával és öccsével együtt a hosszúfalvi kastélyban a korabeli arisztokrata gyermekek életét élte. Nevelőnők foglalkoztak velük, akiktől matematikát, festészetet, zenét, nyelveket tanultak, majd oktatásuk Kolozsváron folytatódott. Teleki Imre azonban ennél többet akart lányainak: megkérte sógornőjét, hogy fogadja Blankát és Emma húgát házába, gondoskodjon számukra megfelelő tanítómesterekről és ismertesse meg őket a világgal, azaz vezesse be a társaságba. Így került a két testvér 1826-ban a Brunszvik-család pest-budai házába, illetve a martonvásári kastélyba. A végeredményt illetően Teleki Imre biztosan nem arra számított, ami végül bekövetkezett: Blankát Brunszvik Teréz friss szelleme, lobogó hivatástudata pontosan az ellenkező irányba, a nevelői pálya felé terelte. A gróf álláspontja az volt, hogy másokért élni ostobaság és időpazarlás, így aztán apa és leánya ettől kezdve örökös harcban álltak egymással.
Az arisztokrácia gúnyolta a „hóbortos grófnőt”, aki ahelyett hogy rangjának és vagyonának megfelelő életet élt volna, főrangú lányok nevelésével foglalkozott. Teleki Blanka nem törődött a gúnyolódókkal, és végül is sikeresen megvalósította elképzeléseit.
„Teleki Blanka nemcsak gyűjtötte a mindenféle forradalmi tartalmú könyveket és folyóiratokat, de leveleiből és a kölcsönadott könyvek jegyzékéből látható, hogy állandó érintkezésben állott a legkülönbözőbb társadalmi osztályú személyekkel ilyen nyomtatványok ügyében.”
Brunszvik Teréz és unokahúga együtt látogatták a jótékony nőegyleteket, angyalkerteket, ipari tanfolyamokat, de külföldi utazásokra is kettesben indultak. Blanka végül 1846-ban valósíthatta meg régi álmát, amikor megnyitotta intézetét Pesten. Elsősorban a hazától elidegenedett főrangúak lányait kívánta nevelni az intézményben, s ehhez olyan kiváló tanárokat szerződtetett, mint Vasvári Pál, Leővey Klára, Hanák János és Karacs Teréz. A történelmet tanító Vasvári Pál hagyatékában fennmaradtak a növendékek dolgozatai, amelyek híven tükrözik a történelemtanár hazafias tanításait csakúgy, mint Teleki Blanka nevelési elveit.
A szabadságharc kezdetekor Vasvári elhagyta az intézetet, gróf Teleki Blanka pedig a függetlenségi nyilatkozat után mint zászlóanya avatta fel Vasvári csapatának zászlaját. Világos után a Szatmár megyei Pálfalvára vonult vissza, ahol bujdosókat rejtegetett, gyűjtötte a forradalom emlékeit, a rendőrség pedig folyamatosan figyelte. Teleki Blankát az 1848-49-es szabadságharcot követően hazafias helytállása miatt 1851 májusában házkutatást tartottak nála, utána Nagyváradra vitték, majd Pestre, az időközben szintén letartóztatott Leővey Klárával együtt.
„Csak úgy remélünk biztosan szebb jövőt, alapos jobbra fordulást egész állapotunkban, ha elég erőnk és következetességünk lesz gyökerén kezdeni a reformot, azaz: ha családi életünkbe öntünk összhangot nőink nevelésének nemzeti iránya által…”
A „kufsteini mártír”
Ügyükben – két év vizsgálati fogságot követően – a pesti haditörvényszék 1853. május 25-én hirdetett ítéletet: Teleki Blanka grófnőt 10 évi, Leővey Klárát öt évi várfogságra ítélte. Utóbbi kitöltötte ötesztendős várfogságát, Teleki Blanka hat év múlva általános amnesztiával szabadult. Egy hadbíró feljegyzése Teleki Blankáról: „Ritka szellemi képességű és tudományos műveltségű, meg nem félemlíthető, szilárd akaratú és fáradhatatlan kitartású hölgy.”
A rabságból 1857-ben amnesztiával szabadult, azonban a szabadságot már betegen érte meg, testi-lelki gyógyulását, külföldön kereste. Ausztriába, Németországba, majd Franciaországba utazott, végül Párizsban élő húgánál pihent meg, s 1862. október 23-án bekövetkezett haláláig a magyar menekültek ügyivel foglalkozott. A Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra, ravatalánál Irányi Dániel 1848-as kormánybiztos, a franciaországi emigrációban élő magyarok vezéralakja mondta a búcsúbeszédet.
Hosszú volt a nők útja az egyetemig, hiszen az 1800-as évek elején még középiskolába se járhattak. Köszönhetően az 1840-től itthon is egyre erősödő nőmozgalmaknak – Teleki Blanka, Karacs Teréz, Veres Pálné – a magyar lányok is járhattak középiskolába, szakképző intézménybe, ám az egyetem még egy ideig zárva volt előttük. Tulajdonképpen csak 1910 után kerültek be egyetemekre jelentős számban nők.
