„Mit akarsz mindent rögtön? Várj a sorodra, dolgozz és örülj a küzdelemnek magának, amely szép – és nem kompromisszum gondolat ez – magát az élet lényegét képviseli.” Csáth Géza orvos, író, zenekritikus, a 20. század eleji magyar széppróza egyik megújítója 95 éve halt meg.
„Egy olyan függetlenség, amelyben semmi rossz nincs, csak jó – ez csak az álomban lehetséges.” (Csáth Géza: Egyiptomi József)
Csáth Géza első írása 1903-ban jelent meg a Bácskai Hírlapban, az utolsó 1918-ban a Kosztolányi által szerkesztett Esztendőben. Az alkotómunkára mindössze másfél évtizedet mért ki számára a sors, s ebből is a morfiummal vívott küzdelem töltötte ki az utolsó esztendőket. Kosztolányi írta róla:
„Csáth Géza orvos. Pszichiáter, aki tudja, hogy lelki életünkben nincsenek csodák és véletlenek, a lelkünk történései éppen olyan végzetesek, mint a szívünk, a vesénk, a májunk működése és a haragunk, az ambíciónk idegreakcióját szabályos görbékben lehet levetíteni a fehér lepedőre.”
Csáth Géza orvos, író, zenekritikus, a 20. század eleji magyar széppróza egyik megújítója 95 éve, 1919. szeptember 11-én halt meg. Brenner József néven született 1887. február 13-án egy jómódú szabadkai polgárcsaládban, unokabátyja Kosztolányi Dezső volt. Hegedűművésznek készült, érettségi után a pesti Zeneakadémiára jelentkezett, de elutasították, ekkor iratkozott be az orvostudományi egyetemre.
Harmadéves korában a Budapesti Naplóhoz szegődött tárcaírónak és zenekritikusnak. 1908-tól a Nyugatban is megjelentek novellái, zenei tárgyú cikkei. Első novelláskötete A varázsló kertje címmel jelent meg. 1909-ben lediplomázott, és a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő vezette ideg- és elmeklinika gyakornoka lett. Az elsők között foglalkozott a freudi pszichoanalízis elméletével. A Moracsik-klinikán szerzett élményei szervesen épültek be később írásműveibe.
1910 áprilisában tuberkulózis gyanújával orvoshoz fordult, és amikor megerősítették a diagnózist, kétségbeesésében a morfiumhoz menekült. A rossz orvosi diagnózis és a mindennapjaira kiható egzisztenciális félelmek következtében többszöri elvonókúra ellenére is növelte morfiumadagját. A morfium pusztító szenvedélye lett, amelynek halálos öleléséből soha többé nem tudott megszabadulni, hiába próbálkozott többször elvonókúrával.
„De hát az élet fele álom, és így nincs ok zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.” (Csáth Géza: Józsika)
1910-ben Ótátrafüreden a szanatórium fürdőorvosaként dolgozott, itt ismerte meg Jónás Olgát, akit 1913 júniusában feleségül vett. Ez az időszak művészi, orvosi tevékenységének csúcspontja: bemutatták a Janika és a Hamvazószerda című színdarabjait – ez utóbbit saját zenéjével -, megjelent a Délutáni álom című novelláskötete, a zenéhez köthető írásaiból válogató Zeneszerző portrék, majd a hagyományos pszichiátria és pszichoanalízis szempontjait elegyítő elmeorvosi szakkönyve, Az elmebetegségek psychikus mechanismusa, amelyet később Egy elmebeteg nő naplója címmel adtak ki. Az első világháború kitörésekor bevonult, de betegsége miatt szabadságolták. Sikertelen gyógykezelés után Földesen vállalt orvosi állást, 1917-ben végleg leszerelték.
Regőcén lett körorvos, de testi és lelki állapota gyorsan romlott, 1919 tavaszán végleg összeroppant. A bajai kórház elmeosztályán kezelték, onnan megszökött, hazagyalogolt Regőcére, és július 22-én lelőtte a feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg: megmérgezte magát és felvágta ereit. De nem volt szerencséje. Egy szerb katonaorvos megmentette az életé, a gyomrából kimosta a mérgeket, a sebeit bekötözte, s amint állapota megengedte, 1919 elején Bajára küldte kórházi gyógykezelésre. A hátramaradt feljegyzések szerint bizonyos, hogy Csáth nem volt beszámítható, később egyáltalán nem emlékezett arra, mit tett. A kórházban hiába mutatják fel neki a felesége temetéséről készült okmányokat, számlákat, makacsul ragaszkodik hozzá, hogy az asszony, Jónás Olga él.
Ezután ismét Bajára, majd rokonai kérésére Szabadkára vitték gyógykezelésre. 1919. szeptember 11-én innen is megszökött, Budapestre akart menni, de a szerb demarkációs vonalnál a katonák feltartóztatták. Dulakodás közben egy fiola gyorsan ölő mérget morzsolt szét a szájában, azonnal meghalt.
„Csáth Géza morfinista volt és – közvetlenül – a morfium ölte meg őt, harminchároméves korában.
Hogy mikor kezdett élni a méreggel, biztosan nem tudom, de nem sokat tévedek ha – egyes jelek nyomán – 1910-re teszem azt az időpontot, mikor először szúrta magába az oltótűt és rákapott a szer használatára – írja 1919-ben a Nyugatban megjelent Csáth Géza betegségéről és haláláról című írásában Kosztolányi. – Ekkor a Moravcsik-elmeklinikán mint gyakorlóorvos működött. Irodalmi neve napról-napra fényesebbé vált. Darabjait játszották a Magyar Színházban s egymásután írta azokat a novelláit és cikkeit, melyek a megújhodó irodalom eseményei.
A méreg hatása lassan mutatkozott. Én, aki gyakran érintkeztem vele, négy évig, a háború kitöréséig észre se vettem, hogy beteg és csak utólag fedeztem föl életében és cselekedeteiben olyan jelenségeket, melyek most – a tudottak alapján – idegenül hatnak rám és lassú pusztulására mutatnak. Annyi bizonyos, hogy kevesebbet írt, mint annakelőtte. Elkészült egy drámával, de a fiókjába zárta. Néha csalódottan beszélt az irodalomról, azt mondta, hogy „boldog akar lenni”, aztán egy napon váratlanul és érthetetlenül megházasodott, választását pedig sem a közeli hozzátartozói, sem a barátai nem értették meg, rejtélyesnek tartották. Nyilvánvaló, hogy ekkor már ketten gondolkoztak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe és átalakította egykori egyéniségét.” (Kosztolányi Dezső)
„Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test” – írta róla Illés Endre. Csáth Géza művei alapján Szász János két filmet is rendezett: az Anyagyilkosság című novellából a Witman fiúkat (2012), az Egy elmebeteg nő naplójából az Ópiumot (2007), mindkettővel több rangos díjat nyert.
Felhasznált irodalom:
Kosztolányi Dezső: Csáth Géza betegségéről és haláláról, Nyugat, 1919
