„Valami olyat kellene írni, amelyhez hasonló se létezett.” Zenei kritikákat kezdett írni, a zene szépségének tiszta megérzésével, majd novellákkal folytatta egy külön forma létrehozásával. Csáth Géza életműve mindössze egy évtizednyi időt ölel fel.
„Korunk egyik legjelentősebb íróművésze. Véleményem szerint a Beatles együttessel is felér.” (Esterházy Péter)
Csáth Géza életművének aktualitása megkérdőjelezhetetlen. A naplók írásának világa újra divatba jött, elég az internetes naplók, blogokra gondolni, melyek egyszerre mutatják az emberek elmagányosodását és kitárulkozási, érvényre jutási vágyát. Csáth egyszerre volt naplójegyző, novellaíró, zenész és kritikus és kábítószer-élvező.
Egy csonka pálya
Unokatestvére, jó barátja és kritikusa, Kosztolányi Dezső a Nyugatban így írt halála után: „Bele kell nyugodnom, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek mutatkozik. Csáth Géza, kiben egy volt a zene és az értelem, a szín és a világosság, a költészet és a tudomány, csonka pályát mutat.” Juhász Gyula „a magyar Maupassant”-ként jellemezte, Karinthy Frigyes barátként és kollégaként „nagy tehetségű íróként” emlegette, akinek „zenekritikáiban a legnemesebb irodalmi ízlés párosult komoly hozzáértéssel – modern volt, a szónak abban a valódi jelentésében, amivel az emberi kultúra ismeretének birtokában szólunk hozzá a kultúra fejlődéséhez”.
1919. szeptember 11-én végzett magával Csáth Géza író, zenekritikus, orvos, a múlt század első évtizedében kibontakozó irodalmi modernség egyik legjelentősebb alakja. Brenner József néven született egy jómódú szabadkai polgárcsaládban 1887. február 13-án. Festő akart lenni, de főügyész apja, aki szenvedélyesen zenélt, hegedűművészt akart belőle faragni. Sem festő, sem muzsikus nem lett belőle, de Bródy Sándor és Kosztolányi biztatására komolyabban kezdett foglalkozni az írással.
Hegedűművésznek készült, tehetségesen festett, a gimnáziumban Aranyról, Vörösmartyról, Széchenyiről szóló dolgozataival több pályázaton is elismerést aratott. Unokabátyja, Kosztolányi Dezső ösztönzésére a Bácskai Hírlapnál jelentette meg első, zenekritikai írásait. Érettségi után a pesti Zeneakadémiára jelentkezett, de itt elutasították, ekkor iratkozott be az orvostudományi egyetemre.
Lelkesen és szorgalmasan folytatta tanulmányait, de az írásnak sem fordított hátat. Harmadéves korában a Budapesti Naplóhoz szegődött tárcaírónak és zenekritikusnak, majd 1908-tól a Nyugatban is publikálta novelláit, zenei tárgyú cikkeit.
„A rossz ember, az erős ember senkire sem haragszik, mert vastag páncél védi a szívét, és akinek leginkább ártani akar, arra sem haragszik, mivel a harag drága erőpazarlás. Ezért tartózkodjunk a haragvástól, és ha megdobnak kővel, dobjuk vissza a követ mosolyogva és orcánk elváltoztatása nélkül, de hétszeres erővel, ha tudjuk. Ha pedig nem tudjuk, bele kell nyugodnunk abba, hogy izmaink még gyakorlásra szorulnak.”
Első novelláskötete A varázsló kertje címmel jelent meg, és ezzel rátalált egyedi stílusára: legtöbb novellája első olvasatra úgy hat, mint egy tárgyilagos kórtörténet a lelki élet valamely, többnyire abnormális jelenségéről, teljesen az orvosi anyag körén belül marad, de megvan benne a dolgok belső összefüggésének megérzése, a puritán tárgyilagosságú forma alatt nagy lelki izgalmak rejtőztek. Csakhogy Csáth Géza morfinista volt, ismerte azt a legmagasabb intenzitást, melyet a morfium ad élvezőjének, és írásaiban ezt a tapasztalatot akarta kifejezni.
Irodalmi kísérletek a morfiummal
1909-ben lediplomázott, és a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő vezette ideg- és elmeklinika gyakornoka lett. Itteni tevékenysége, itt szerzett tapasztalatai, élményei szervesen épültek be írásművészetébe, az elsők között foglalkozott a freudi pszichoanalízis elméletével. 1910 áprilisában tuberkulózis gyanújával orvoshoz fordult, és mikor megerősítették a diagnózist, kétségbeesésében a morfiumhoz menekült. A menekülésből pusztító szenvedély lett, amelynek halálos öleléséből soha többé nem tudott megszabadulni.
1910-ben Ótátrafüreden fürdőorvosként dolgozott, itt ismerte meg Jónás Olgát, akit 1913-ban feleségül is vett. Ez az időszak művészi, orvosi tevékenységének csúcspontja: 1911-ben a pesti Magyar Színház bemutatta két darabját, a Janikát és a Hamvazószerdát – ez utóbbit saját zenéjével -, megjelent a Délutáni álom novelláskötete, a zenei írásaiból válogató Zeneszerző portrék, majd egy évvel később kiadták a hagyományos pszichiátria és pszichoanalízis szempontjait elegyítő elmeorvosi szakkönyvét, Az elmebetegségek psychikus mechanizmusát, amely később Egy elmebeteg nő naplója címmel jelent meg.
„Minden Csáth színdarabban van valami egészen mai, hozzánk szóló. A Janika nemcsak lélekismeretével, hanem szituációteremtő erejével is kiemelkedik. A Horváték tolsztojánus következetességével okoz meglepetést. A Kisvárosi történetben Csáth igazi, modern színpadi szerzőként, egyetlen ötlet kibontására építi a mű szerkezetét. Csáth a század nagy modernje. „Az életet ne lehet becsapni” – hangzik el a Hamvazószerdában ez a rá oly jellemző mondat. Igen, ott van ebben az élet elsődlegességének mély tudása, az orvos-író szkepszise éppúgy, mint a színpadi szerző sóhajtása: önnön lehetőségeinek nagyon pontos ismerete.” (Szajbély Mihály: Csáth Géza)
Csáth mindent lejegyzett
1911-13-ban az egyre inkább a morfium rabjává váló Csáth a nyári idényben fürdőorvosként dolgozott, megpróbálkozott elvonókúrával is, hiába. Az I. világháború kitörésekor bevonult, de miután fény derült morfinizmusára, felülvizsgálatra küldték, majd szabadságolták. Sikertelen gyógykezelés után Földesen vállalt orvosi állást. 1917-ben végleg leszerelték, Regőcén lett körorvos. Fizikai és mentális állapota gyorsan romlott, környezetével is egyre több konfliktusba keveredett, és 1919 tavaszán végleg összeroppant.
A bajai kórház elmeosztályáról megszökött, hazagyalogolt Regőcére, ahol lelőtte a feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor ismét Bajára, majd rokonai kérésére Szabadkára vitték. 1919. szeptember 11-én innen is megszökött, Budapestre akart menni, de a szerb demarkációs vonalnál a katonák feltartóztatták. Dulakodás közben egy fiola gyorsan ölő mérget morzsolt szét a szájában, és azonnal meghalt.
„Gyönyörűen rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett, akárcsak lelki rokona, akit nem ismert, E. T. Hoffmann. Nyugodtabb korban biztosan visszatérnek még reá az irodalom történészei. Különös, fáradt és nemes hajtása ő a magyarságnak, anyai ágon leszármazottja azoknak a tolnai Decsyeknek, kik már a XVI. században emlékezetessé tették nevüket irodalmunk történetében” – írta róla Kosztolányi. Csáth gyakorlatilag mindent lejegyzett. Hitt az orvostudományban és ezért ragaszkodott ahhoz, hogy halála után az agyát késlekedés nélkül Budapestre, az Üllői úti Moravcsik Klinikára, szállítsák, ahol vizsgálat után végül a klinikakertben ásták el.
Művei alapján Szász János két filmet is rendezett: az Anyagyilkosság című novellából a Wittman fiúkat, az Egy elmebeteg nő naplójából az Ópiumot, mindkettővel több rangos díjat nyert.
