Nem tudjuk, mivé nőhetett volna, de az is bizonyos, hogy életműve így sem torzó. Százhuszonöt éve, 1887. február 13-án született a XX. század első évtizedében kibontakozó irodalmi modernség egyik legjelentősebb alakja, Csáth Géza író, zenekritikus, orvos.
Csáth Géza eredeti neve Brenner József volt, s egy jómódú szabadkai polgárcsalád sarja volt, amely közeli rokonságban állt Kosztolányiékkal. Apja, a művelt, zeneértő ügyvéd fiát is zenésznek, hegedűművésznek szánta. A zenei stúdiumok mellett nem kevés tehetséggel festett is, bizarr színkeverését és vázlatszerű rajzolási módszerét azonban tanárai kritikával illették. 1896-ban a szabadkai gimnázium diákja lett, s érdeklődése új irányt vett, az irodalomnak szentelte figyelmét. Aranyról Vörösmartyról, Széchenyiről szóló dolgozataival több pályázaton is elismerést aratott.
Unokabátyja és jó barátja, Kosztolányi Dezső ösztönzésére a Bácskai Hírlapnál jelentette meg első, zenekritikai írásait, mint zeneesztéta először fedezi fel és hirdeti Bartók és Kodály nagyságát és jelentőségét. Majd 1904-ben a Bródy Sándor szerkesztette Jövendőnek küldte el A kályha című novelláját, amely igen kedvező fogadtatásban részesült.
Orvos, író, morfinista
Az érettségit követően Pestre utazott, hogy felvételizzen a Zeneakadémiára. Miután itt elutasították, családja és barátai nem kis megdöbbenésére az orvostudományi egyetemre iratkozott be. Lelkesen és szorgalmasan folytatta tanulmányait, de az írásnak sem fordított hátat. Harmadéves korában a Budapesti Naplóhoz szegődött tárcaírónak és zenekritikusnak, majd 1908-tól a Nyugatban is publikálta novelláit, zenei tárgyú cikkeit.
1908 tavaszán megjelent első novelláskötete, A varázsló kertje, amelyet hamarosan követett az Albíróék és egyéb elbeszélések. 1909-ben lediplomázott, s a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő vezette ideg- és elmeklinika gyakornoka lett Budapesten az Elme- és Idegkórtani Klinikán. Itt találkozik a morfiummal.
1910 áprilisában tuberkulózis gyanújával orvoshoz fordult, s mikor orvosa megerősítette feltevését, kétségbeesésében a morfiumhoz menekült. A menekülésből pusztító szenvedély lett, amelynek halálos öleléséből soha többé nem tudott megszabadulni. Csáth 1910. április 10-én, hajnali fél hatkor használt először morfiumot, amire ettől kezdve tudatosan rászokott, mert érdekelte annak tudatmódosító hatása. A téves tüdőbaj diagnosztizálása egy idő után már nem volt mentség a morfin használatára. És bár Csáth tisztában van a „pusztító gyönyör” ártalmaival, nem tud ellenállni neki, csak egy ideig sikerül mértéktartóan élni vele. A klinikán folytatott tevékenysége, az ott szerzett tapasztalatai, élményei szervesen épültek be írásművészetébe, az elsők között foglalkozott a freudi pszichoanalízis elméletével. Élvezi az életet: gyönyört az alkotásban, gyönyört a sikerekben, gyönyört a szerelemben.
Napló
1910-ben Ótátrafüreden fürdőorvosként dolgozott, itt ismerte meg Jónás Olgát, akit 1913-ban feleségül is vett. Ez az időszak művészi, orvosi tevékenységének csúcspontja: 1911-ben a pesti Magyar Színház bemutatta két darabját, a Janikát és a Hamvazószerdát, ez utóbbit saját zenéjével, megjelent a Délutáni álom novelláskötete, a zenei írásaiból válogató Zeneszerző portrék, majd egy évvel később kiadták a hagyományos pszichiátria és a pszichoanalízis szempontjait elegyítő elmeorvosi szakkönyvét, Az elmebetegségek psychikus mechanismusát, amely később idegorvosi munkásságának kiemelkedő alkotása Egy elmebeteg nő naplója címmel jelent meg, mely – saját naplóját leszámítva – egész munkásságának legnagyobb szabású darabja.
1911-13-ban a nyári idényben különböző helyeken fürdőorvosként dolgozott, s egyre inkább a morfium rabjává vált. Megpróbálkozott elvonókúrával is, azonban hiába. 1914-ben hátat fordított Budapestnek, s Előpatakon lett körorvos. Az I. világháború kitörésekor bevonult, de miután fény derült morfinizmusára, felülvizsgálatra küldték, majd szabadságolták. Ismét egy sikertelen gyógykezelés következett, majd Földesen vállalt orvosi állást.
1914-től katonai orvosi szolgálatra hívták be, de a fronton teljesen elvesztette uralmát szenvedélybetegsége felett, napi adagjai folyamatosan nőttek. Rossz idegállapota miatt gyakran szabadságolták. 1917-ben végleg leszerelték, ekkor Regőcén lett körorvos. Fizikai és mentális állapota egyre gyorsabban romlott, környezetével is mind több konfliktusba keveredett, fokozódott paranoiája.
1919 tavaszán végleg összeroppant. A bajai kórház elmeosztályán kezelték, ám megszökött s hazagyalogolt Regőcére, ahol lelőtte a feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor ismét Bajára, majd rokonai kérésére Szabadkára vitték.
1919. szeptember 11-én innen is megszökött, Budapestre akart menni, de a szerb demarkációs vonalnál a katonák feltartóztatták. Dulakodás közben egy fiola gyorsan ölő mérget morzsolt szét a szájában, s azonnal meghalt. Harminckét éves volt.
Csáth Géza – halhatatlan irodalomtörténetünkben
Csáth Géza szövegei, mondanivalója örökéletűek, morfinista életmódja, akár divatos is lehet az „elvont” művészlelkek, bölcsészek, ám a valóságban Csáthtal nagyon nehéz lehetett együttélni.
Csáth nem a romantika írója, a Napló című írása többet elárul róla, mint sok rajongója kívánja: a szerelem számára sokkal inkább fizikai kényszer, mint érzelmi, ezt mutatja szenvedélyeinek leírása, illetve a szerelem tárgyilagos említése, a szexualitás érzelemmentes és „a test étvágyának gyors csillapítása”. Felesége iránt mérhetetlen szerelmet érzett, ennek ellenére gyakran volt durva és kegyetlen, önző életmódja megnehezítette házastársa, barátai és saját életét is.
„Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test” – írta róla Illés Endre. Műveinek meghatározó élményforrása a gyerekkor világa volt, a titkok, a varázslatok, az álmok ideje, hőseit nem konkrétan megfogalmazott célok vezérlik, sokkal inkább az elfojtott vágyak, indulatok ösztönzik cselekvésre őket. Novelláit a tárgyilagos, már-már szenvtelen hangnem, a részletező, ám sohasem túlburjánzó leírás jellemzi. Zenekritikusként már korán Bartókra és Kodályra irányította a figyelmet, igen kedvező fogadtatásra talált a Pucciniről írott tanulmánya, valamint a Wagnerről szóló méltatása. Életének különböző szakaszairól, a morfiummal vívott szakadatlan és reménytelen küzdelméről, testi-lelki állapotának változásáról, kiterjedt szerelmi kalandozásairól naplóbejegyzéseiből kapunk érzékletes képet.
Anyagyilkosság című novellája alapján készítette 1997-ben Szász János a Wittman fiúk című filmet, amely számos nemzetközi fesztiválon szerepelt, s több rangos díjat is elnyert. A rendező az idei filmfesztiválon is egy Csáth-adaptációval jelentkezett, s az Ópium – Egy elmebeteg nő naplójáért elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, valamint a külföldi kritikusok és újságírók szavazatai alapján odaítélt Gene Moskowitz-díjat.
