A jobbára „csak” meseíróként ismert Hans Christian Andersen irodalmi jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Andersen, bár elismerésre és hírnévre tett szert, magánéletében zaklatott, boldogtalan volt, meglehetősen sajátos, érdekes életet élt.
Száznegyven éve, 1875. augusztus 4-én halt Koppenhágában a világ meseirodalmának egyik legnagyobb alakja, Hans Christian Andersen, akinek olyan népszerű meséket köszönhetünk, mint a Borsószem királykisasszony, A teáskanna, A rendíthetetlen ólomkatona, A császár új ruhája vagy A hókirálynő és mellettük a talán kevésbé ismert, ám nagyszerű műveket, mint A gallér, a Fajankó vagy A ganajtúró bogár.
„Maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese” – írta H. C. Andersen meseíró, akinek az élete korántsem volt olyan mesés, mint amilyenről álmodozott. 1805. április 2-án született a dániai Odense nyomornegyedében, ifjúkori élete is kissé mesehősi. Korán elhunyt apja házaló cipész, foltozóvarga volt, paraszti származású, erősen vallásos-babonás és iszákos anyja cseléd és mosónő. A kisfiú hébe-hóba iskolába is járt, írni-olvasni megtanult, ám idejének nagy részét álmodozással, furcsa kis történetek kitalálásával töltötte. A leckék elolvasásával nem sokat bíbelődött, viszont nagyon könnyen tanult hallás után. 11 éves volt, mikor anyja megelégelte fiának „úri passzióját”, s előbb szövődébe, majd dohánygyárba, végül egy patikushoz adta tanoncnak. Andersent azonban egyik mesterség sem tudta magával ragadni, továbbra is csak a könyvek és a színház érdekelték. 14 évesen, 1819-ben Koppenhágába ment, hogy független és gazdag ember legyen.
Három keserves, nélkülözésekkel teli év következett. Kezdetben – némi csekély fizetség ellenében – egy fiúkórusban énekelt, ám mikor hangja megváltozott, távoznia kellett. Ezt követően a nyakigláb, esetlen kamasz a koppenhágai színház balettkaránál próbálkozott, érthetően csekély sikerrel. 1823-ban aztán némi javulás mutatkozott helyzetében: Jonas Collin, a koppenhágai Királyi Színház igazgatója elolvasta az akkor már írással is próbálkozó Andersen egy darabját, s felfedezte a fiúban a tehetséget. Vállalva a taníttatás költségeit, 1822-ben a slagelsei kollégiumba küldte a fiút, aki azonban sokat szenvedett az intézet nehéz természetű igazgatójától. Inkább visszatért Koppenhágába, ahol pártfogója magántanárt fogadott mellé. 1828-ban megkezdte tanulmányait a Koppenhágai Egyetemen, s a következő évben megírta első értékesnek tartott művét Vándorlás gyalogszerrel a Holmen-csatornától Amager szigetének keleti csücskéig 1828-ban és 1829-ben címmel. Az E.T.A. Hoffmann modorában íródott fantasztikus mese azonnal sikert aratott.
„Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok.” A jobbára „csak” meseíróként ismert Andersen meglehetősen sajátos, érdekes életéről és irodalmi jelentőségéről a mai napig viták folynak. Andersen ugyanis tágan értelmezte a mese műfaját, azt vallotta, hogy velük minden elmondható az emberi lélekről gyereknek és felnőttnek egyaránt – az író elemzői között akad olyan, aki egyenesen Freud egyik előfutárának is tartja a dán írót. Andersen Balzac, Stendhal, Dickens méltó kortársa; olyan nagy író, aki későbbi nagyságokra, például Strindbergre, Kafkára, Thomas Mannra is erősen hatott, sőt még Bulgakov A Mester és Margaritája is nehezen volna elképzelhető az anderseni előképek nélkül.
Magyarországi elismertségét pedig nemcsak az jelzi, hogy a Szendrey Júlia fordításában 1856-ban megjelent kötetet napjainkig még százharminc követte, vagy hogy Benedek Elek népmeseként hallott vissza Andersen-művet, hanem az is, hogy Szerb Antal a legendássá vált világirodalom-történeti munkájában másfél oldalt szentelt Andersennek.
„Andersen kapcsolata az érzelmekkel és a szexualitással igazán nehéz volt. Csak olyan nőkbe (és időnként férfiakba) szeretett bele, akik másokkal léptek házasságra. Nem volt gyermeke, mert úgy gondolta, hogy a gyerek fékezi a kreativitást. De egyébként kedvelte a kicsiket” – idézett Majanlahti könyvéből a Corriere della Sera című olasz lap néhány évvel ezelőtt.
Andersen A rút kiskacsában önmagát mintázta meg, csúnyának tartotta magát és ezért gátlásos volt. A kis gyufaárus lányban anyjához fűződő boldogtalan kapcsolatát írta ki magából. Boldogtalan szerelmeit írta meg A kis hableányban, A rendíthetetlen ólomkatonában. A fülemüle utolsó, beteljesületlen szerelméről, Jenny Lind híres svéd énekesnőről szól, akinek késve, levélben mert szerelmet vallani, de a nő csak „kedves testvérének” tartotta.
Szenvedélyes érzelmekkel közeledett egy testvérpárhoz is. Amikor a lánynál nem talált viszonzásra, a fiú felé fordult, de szerelme ott is kudarcot vallott. Ennek ellenére a fiú sokáig támogatta az írót, jó barátja maradt, annyira, hogy még a sírjába is befogadta felesége mellett harmadiknak. Viszonzatlanok maradtak érzelmei iskolatársa nővérével is, akit valószínűleg a legmélyebben szeretett, mert amikor meghalt, a nyakában egy bőrzacskóban megtalálták az asszony egyik levelét és azzal is temették el.
Nehéz arra magyarázatot találni, hogy ezek a szomorú, sokszor pesszimista hangvételű, többnyire happy end nélkül végződő mesék miért olyan népszerűek a régi és a mai olvasók körében. Talán azért, mert bár Andersen a gyermekek közvetlen felfogóképességét meghaladó élethelyzetekről, érzésekről, eszmékről írt, a gyermeki szemléletmódot mindvégig megőrizte.
Útjai alkalmával előszeretettel kereste külföldi hírességek barátságát, kivált olyanokét, akik – hozzá hasonlóan- alacsony sorból származtak. Az utazgatások közötti időt gazdag dán pénzemberek, arisztokraták kastélyaiban vendégeskedte, dolgozta át. Természetének különcségeiről, agglegényéletéről, rejtett homoszexualitásáról, hipochondriájáról, világfi allűrjeiről legendák keringtek.
Amennyire ez ma tudható, A kis hableány szerzője soha nem élte ki e vonzalmait a gyakorlatban sem férfiakkal, sem nőkkel – megelégedett azzal, hogy pontos naplót vezessen otthoni autoerotikus élményeiről. Vágyai ugyan soha nem teljesültek, de a szenvedés, az állandó epekedés jót tett alkotói képességeinek. Meséi szépek, de jobb, ha a gyerekek nem tudják, mi rejtőzik mögöttük.
Életének utolsó éveiben az elismerés számtalan jelét élvezhette: magas évjáradékot kapott, szülővárosa díszpolgárrá választotta, részt vett saját szobra leleplezésén és több külföldi uralkodó részesítette kitüntetésben. Az 1860-as évek közepétől azonban már sokat betegeskedett, s a gyilkos kór (májrák) végül legyőzte a felejthetetlen mesék szülőatyját, aki 1875. augusztus 4-én halt meg Koppenhágában.
