„Elkezdődött a főpróba, és el tudtam képzelni, hogy mérhetetlen színpadi tapasztalatával is milyen szorongató lehet Andrásnak, hogy a mindig szigorúan és nyíltan kritikus Gyarmati Fanni mit szól majd a produkcióhoz.”
Ez a könyv harminc színházi szezon története.
Harminc boldog évet töltöttem a Radnóti Színház élén.
Színész kollégák, rendezők, író barátaim, kitűnő munkatársaim idézik föl – akárcsak Radnóti Miklós a felzengő (párizsi metró)-állomásokat – gyötrelmes sikereinket, dicsőséges bukásainkat. Az aranykorokat és a küzdelmeket, a színházi ünnepeket és a dolgos hétköznapokat.
Interjúk és fotók, emlékezések és kritikák, személyes vallomások és tárgyilagos esszék.
Ajánlom azoknak, akik sokat jártak a Nagymező 11-be, de azok is olvashatják, akik nem voltak nézőink: ebből a könyvből megismerhetik a Radnóti Színház kalandos harminc évadját.
(Bálint András)
Részlet a könyvből a címre kattintva:
Felzengő állomások – Radnóti 30
(részlet a könyvből)
Radnóti naplója
Nem nemzedéki, inkább egyéni vallomás a Radnóti naplója [1938 – 1943]. A külső, alkati azonosulás talán itt a legkönnyebb: egy interjúban Bálint András azt mondta, hogy Radnótiné szerint is hasonlít Radnótira. De ami ennél is fontosabb: érzékelhető volt a belső azonosulás Radnótival. Az est irodalomtörténeti esemény is volt, mivel ez a napló akkoriban még nem jelent meg teljes egészében nyomtatásban.
(Schiller Erzsébet)
Ferencz Győző
Gyarmati Fanni, szokatlan szerepben
2006. augusztus végén felhívott Bálint András, hogy új Radnóti-estre készül, és szeretné, ha tanácsadóként közreműködnék. Találkoztunk, beszélgettünk, fél éven át viszonylag rendszeresen, a forgatókönyv minden apró részletét átrágtuk. A szokásos költői estekhez képest újdonság volt, hogy András nemcsak verseket akart szavalni, hanem valamiképp önmagát is bele akarta írni az előadásba, amit én nagyon támogattam. Arról akart beszélni, ami Radnótiban a legmélyebben foglalkoztatta: Radnótinak a zsidósághoz, saját zsidóságához fűződő bonyolult viszonyáról. Ehhez a jelenből indult el, felolvasott egy neki címzett gyalázkodó antiszemita levelet. Nádas Pétertől, Spiró Györgytől vett idézetekkel folytatta, súlyos mondatok hangzottak el a zsidótörvények szövegéből, parlamenti jegyzőkönyvekből, újságcikkekből, Radnóti leveleiből, naplójából, Gyarmati Fanni naplójából.
Jóval több volt ez, mint költői est. Nagyon szerette volna, ha Gyarmati Fanni, akivel igen szoros és szeretetteli kapcsolatban állt, megnézi legalább a főpróbát, ha már esti előadásra akkoriban nem vállalkozott. Alig néhányan ültünk az átalakított nézőtéren, András középen, négyszögletes térben mozgott, minden oldalról széksorok vették körül. A költő özvegye ott ült az egyik első sorban, mellette kísérői. Elkezdődött a főpróba, és el tudtam képzelni, hogy mérhetetlen színpadi tapasztalatával is milyen szorongató lehet Andrásnak, hogy a mindig szigorúan és nyíltan kritikus Gyarmati Fanni mit szól majd a produkcióhoz. Elég hamar kiderült: úgy tíz perc, negyedóra telt el, amikor egyszer csak hangosan közbeszólt. Nem is szólt, kiáltott: „Hangosabban, Andriskám, nem hallom!” Andris fegyelmezetten folytatta, de azt hiszem, legszívesebben felnevetett volna és odarohant volna megölelni szabálytalan színikritikusát.
